Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
66ta is a fűrészt. A haverom - hát nem ismertük egymást, ő nem látott engem soha, én se ötét - valamit akart mondani:- Pajtás...! - de akkorra rosszul lett. Néztem rá, felugrott a szeme golyója, eltűnt egy pillanat alatt és hanyatt esett. Nagyot zuhant a feje, és ott éppen kemény padló volt, mert az valami hivatal lehetett, vagy valami fejesnek a háza: a gyereknek a feje háromszor felugrott, oda-vissza. Nem ment oda hozzá senki, hát elengedtem a kezet. Csakhogy fejbe nem lőttek, hogy el mertem engedni az orosz kezét műtés közben! Szegény magyar, ott halsz meg, gondoltam magamban. Meg se mozdult, csak feküdt a földön. Aztán odament hozzá a két nővér, de az nagy, erős ember volt, nem tudtak semmit se csinálni vele. Az egyik segítséget hívott és felültették őt az asztal mellett, olyan helyre, hogy nekidönthesse a hátát. Éppen úgy tették, hogy láttam őt, az orosz kezét muszáj volt tartanom, de a szemem többet volt a magyaron, mint a kézen. A nővérek elővettek a táskából egy kis üveget, amit aztán az orra alá tettek, pofozgatták őt, de csak úgy, hogy a hároméves gyerek is nagyobbat üt. Egyszer csak magához tért. Hála az Istennek, gondoltam magamban. Az orvos azt mondta az egyik nővérnek, hogy a kinti emberekből jöjjön az egyik a haver helyett. Levágta azokat a csontokat - az egyik hosszabb, másik rövidebb volt -, és aló az asztal alá. Kivezettük az oroszt, és a katona mutatta, hogy az átlövött mellkasú mellé fektessük. Megnyomtam a lábammal a komát, de már akkor nem élt.- Ein kaput! - mondtam a katonának. - Kaput.- Kapuuuut?!? - visszaordftott.- Kaput.- No biri! - ordított, hogy fogjuk meg és vigyük. Kivittük az udvarra, volt ott olyan kis rakás trágya, arra dobatta! A sajátjukat! Ennyi volt ott egy ember. Aztán reggelig segítettünk az orvosnak a sebesültekkel; amit tudtunk, nekünk kellett bekötni, de mindig azt mondta, hogy ne próbáljunk nagyobbat vágni a kötszerből, mint ami kell. A helyzet lenyugodása Reggel visszavitt bennünket a katona, és kérdezte, hogy éhesek vagyunk-e. Hát mit mondjunk rá? Mondtuk neki, hogy ne hozzon - akkor már úgy teleszedtük vérszaggal magunkat, hogy nem volt éhség, így visszamentünk a többiekhez. Azt mondta az egyik, aki közülünk való volt, mert ott már akkor össze voltunk keveredve:- Te nagyon jóban voltál a zászlóssal, Karcsi - mondta nagy csendesen. - Míg ti kint voltatok, olyan éjfél után hajtottak ide a szomszéd helyiségbe embereket. Olyan suttogva beszélnek egymással, de éppen olyan hangot hallottam, mint a Jákfalvié!- És nem suttogtatok át? - kérdeztem tőle.- Nem mertünk. Csak hallgasd, majd fognak megint beszélni! A falban volt egy lyuk az egyik helyiségből a másikba, odaengedtek és hallgatkoztam. És bizony, megismertem a zászlós úr hangját! Nem zászlós úrnak szólítottam őtet, hanem névről:- Ják-fal-vi! - mondtam csendesen. Ott olyan csend lett, hogyha a bolha leesett volna, még azt is meg lehetett volna hallani.- Halljátok, ez a Tóth hangja volt! - azt mondta valamelyikük.- Az, az! - odaszóltam olyan csendesen, hogy a katona, aki az ajtónál volt, ne hallja. Aztán már nagyjából beszélgettünk a dolgokról. Egypár hét múlva a tiszteket különvitték, hát más volt a tisztnek a pofája, meg a ruhája, és mindenkitől megkérdezték,
