Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
64 - Zolikám, édes Zolikám - sírva beszéltünk egymással -, ha haza találok kerülni a szlovák hadsereggel, az apám még a faluba se enged be, az olyan nagy magyar! - Én nagyon ragaszkodtam a hűséges magyarságomhoz, és attól is féltem, otthon megtudják, hogy átálltam. Még akkor nem tudtuk, hogy mi lesz a Felvidéknek a vége.- Na, még egy utolsót mondok, Karcsikám! - de ez már az utolsó volt, még ma is áll a hátamon a szőr, ha visszagondolok rá. - Ide hallgass, özvegy anyám van, egy lánytestvérem, eljössz velem, és nálunk leszel! Az apád eljön érted, és sírva fogja mondani, hogy »Gyere haza, Karcsikám!« Isten bizony! Ugye a haver a havert hívta, hogy menjen a másik felére, aztán az orosz, aki látta, hogy ingának az emberek, szétválasztotta a tömeget: »Aki itt van, az itt marad, aki emitt, az emitt, semmi cserélgetés!« - ordította oroszul. Mi meg a szlovák felén maradtunk, pedig én kétszer is visszamentem. Kezdtek számolni bennünket, de akkor már olyan nagy felhő jött, hogy még életemben olyat nem láttam. Az oroszok már készültek az eső elől elbújni, és mutatták, hogy melyik épületbe fogunk bemenni, ha elered az eső. Még csak egypár csepp esett, amikor zzzzsuuuuu!, átrohant hegyettünk két német felderítő. Nekifogott esni, és már jól rájött, amikor hallatszott ám a búgás - jött a raj. Menekült mindenki, mi is, és gondoltam, hogy nem megyek be az elsőkkel. Ha lenne valami, akkor kicsúszhatnék az épületből, de hát nem volt sok idő gondolkodásra. Az oroszok is odamentek, mi is, és két lovat is sikerült betaszítani, aztán alatta is, meg felette is ember volt. De az a ló meg sem mozdult, úgy félt! Az úgy tudta már. Végtére olyan sokan voltunk már, hogy az ajtót alig lehetett behúzni:- Húzzátok, húzzátok!! - és húzták is, de akkorra már a bombázó egészen leszállt. Gyönyörű ezüstös volt a gép, és a bomba is, amit kidobott. Szakadt az eső, de a lenyugvó nap mindent átvilágított. Micsoda látomás volt az! A bomba srégen követte a gépet, és már láttuk, hogy éppen itt fog leesni! Egyszer csak durrrr! És nem volt telitalálat - talán három vagy négy lépésre esett az épülettől, de az is elég volt. Az épületen csavart egyet a robbanás, összeroskadt, és azt a sok piszkot, ami ott volt - ott valamikor tyúkok hálhattak, lehet, hogy még száz éve is - feldobta. Aztán jött a másik raj is, közvetlenül az első után, de az már távolabb potyogatta le a bombákat, a kert alá. Aztán voltak ott nem messze olyan istállófélék, olyan álló rész, odamentünk, és ott le is esteledtünk. De az eső csak úgy ömlött, iszonyatosan. A sebesültek Egyszer csak egy ijesztő hang azt mondja, én elég közel voltam tőle:- Davaj na csitiri csloveka! - hogy négy ember menjen sebesülteket hordani, mert közben hallottuk a sok lövöldözést, és a robbanásokat. Nem ment senki. Aztán megint, hogy »Davaj na csitiri csloveka!«, de nem ment senki. Aztán aki a legközelebb volt hozzája, az már ment is. Egy hang miközülünk azt találta mondani, hogy »a csitiri csiovekát már viszik fejbe lőni!« És akkor ezt mindenki el is hitte. Reszkettünk. Aztán elcsendesült minden, és állva megaludtunk! Ki voltunk merülve, mert azokban a napokban annyira szorongatva voltunk, hogy se éjjelünk, se nappalunk, se ennivalónk nem volt. Amint egymás mellett álltunk, nem volt annyi hely se, hogy összeroskadjunk, és mégis elaludtunk. Egyszer csak megint ordította az a vastag, borzongatós hang:- Davaj na csitiri csloveka! - megint sebesülteket hordani.
