Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Tóth Károly

61de magam se tudtam száz százalékra, kik azok. Akkor még nem voltunk benne biztosak, de az oroszok már csukták be a kört. És aki abban benne volt, az ott is rekedt. Két pár lóval, két kocsival, lőszerrel maradtunk ott, és mindig olyan helyet kerestünk, hogy a lovakat és a kocsikat ne tudják bevenni. Akkor már nagyon kevesen voltunk.

Egyszer csak azt mondta a poszton álló, aki figyelte, milyen mozdulatok vannak, nehogy hirtelen ránk rohanjanak:- Jön a pesti százados a dzsippel!- Akkor öten-hatan voltunk a zászlósunk körül, szegény már csak azt mondta:- Mindenkinek legyen mega magához való esze, ha idejön a százados! - Nem mondta, hogy lőjük fejbe, csak hogy mindenkinek legyen magához való esze.- Mi az a tarthatatlan!?! - ordibált a százados a dzsipből, és lehordott minket ilyen felvidéki kommunistáknak, olyan felvidéki kommunistáknak. De akkor már őhozzá vissza az égvilágon senki se szólt - már nekünk akkor volt egy ötletünk. Látta, hogy már nem megy velünk semmire, és el akart menni, de a dzsip lekapart, nem tudott mozdulni se. Megpróbált hátrafelé menni, de még jobban lekapart. Hívott minket, hogy nyomjuk ki őt, de ha mi abból a helyzetből kinyomtuk volna, akkor ő ellóg. Nem csináltunk semmit. Kiugrott az autóból, és akkor már nem voltunk piszkos kommunisták:- Bajtársak, fiaim, utánam! Futás!

Nem ment senki, a falaknak beszélt, vagy a levegőnek, hiába volt százados. Nekifogott futni, és akkor láttuk őt utoljára. Mi is kezdtünk szaladni, de egy más irányban. Odébb volt egy kis dombocska. Láttunk, hogy aki arra rámegy, már bukfencölt is el, mert az már be volt lőve.

Bokros részekben voltunk. Egyszer csak a bokrokból kiugrott egy orosz lóháton, biztos hírvivőnek volt kiküldve, körülnézni, és abban a pillanatban egy anyaországi le is lőtte! A ló szaladt tovább, pontosan abba az irányba, ahol mi voltunk, és az anyaországi elkapta a kantárját:- Na, már én tovább nem gyalogolok! - Mert hát mi állandóan gyalogoltunk. Éjjelnappal, januártól egész június utoljáig, mindig gyalogoltunk, nem volt se éjjelünk, se nappalunk. - Mit egyeztünk meg!? - kiabáltunk rá, meg akartuk enni őt mérgünkben. Mert ha nem lövünk, nem fogjuk támadni őket, akkor lehet, hogy nem fognak bántani. Felugrott a lóra.- Szállj le a lóról! Szállj le a lóról! - kiabáltunk rá.

De akkor már a bokrokból megindult a menet: mint a mák, amikor el van vetve, annyian voltak! Nem kellett puskalövés, nekünk már az ordítás mit csinált! Oroszul kiabálták, hogy »eldobni a fegyvert, add meg magad!« Az milyen érzés volt, ha az ember belegondolja magát: egy ember végett most mind agyonlőnek bennünket! Akkor még voltunk valami hatvanan vagy hetvenen. Egy csoport katona körülkapott bennünket, a többi ment tovább, nagyon sokan voltak. így estünk fogságba.

A hadifogság első órái

Csak egy ruha maradt rajtunk, semmi más, mindent le kellett dobálnunk, ami nálunk volt, és ki kellett forgatni a zsebeinket. Levetkőztünk, de aztán csak egyet vehettünk fel mindenből, hiába készültünk fel hozzá, hogy két-három nadrág legyen rajtunk, vagy fehérnemű, csak egyet lehetett felvenni. Nekem a sapkámban maradt meg a varrótű, benne volt a visszahajtásban, olyan helyen, ahol több varrás volt egymás mellett. Az nekem életkérdés volt, védtem, mert az mindig kellett - nem tudtam, hogy