Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
találta el pontosan 90 fokban a torony alá, gellert kapott a lövedék, és a levegőben robbant, de ott már nem volt hatóereje. Csak akkor dobta le az agyút a talpról, ha pontosan nekiment. És ha nem találtad el pontosan! A tank nem lövött - ráment az emberre, csavart egyet, és szétkente. Negyven lépésnél messzebbről a fausttal nem volt szabad lőni, mert akkor nem volt biztos a találat. Találkozás a három tankkal Csak egyszer találkoztam tankokkal, és akkor is nagy szerencsém volt. Egyik alkalommal vártuk az oroszokat és a gyalogságunk - nem sokan voltak ott akkor - bevéste magát a domboldalba, egy kenderültetvénybe. Beborították magukat kenderrel, hogy álcázzák magukat, mert a repülők nagyon alacsonyan le tudtak szállni. Nem számított, ha le volt tiporva a kender, hiszen le volt tiporva egész Oroszország. Hármunkat, a Sédit, a Madarit és engemet olyan ötven méterrel előbbre küldtek. A faust két batrira működött - az egyik benne volt, és a másikat a használat előtt kellett betenni -, csak akkor jött működésbe. Előkészítettük a faustokat, elhelyezkedtünk, és vártuk a támadást. Egyszer csak már jöttek is az oroszok. Széthúzódtunk, én voltam az első. A Sédinek a kiképzésen mindig nagy volt a szája, hogy ő a faustot hogyan tudja kezelni: gondoltam magamban, hogy akkor most mutassa meg, mit tud!- Sédi! Sédi! - mondtam neki, és tapogattam a zsebemet, mintha nem lett volna ott a begyújtó batri. - Elvesztettem a begyűjtőt! Nektek kell először lőni! - Féltem, hogy ha nem sikerül a dolog, akkor énrajtam mennek át a tankok. Fel is keltem, és mentem hátra.- Hát miért maradtál itt? - kérdeztem a Zolitól, aki hátul volt. - Igen nagy volt a szakaszvezetőnek a szája, most mutassa meg! Egyszer csak szaladt egy német, csak ingben volt, sapka és fegyver nélkül. Tudta a helyeket, hogy hol várják a faustosok az útkereszteződésben a tankokat. Már látta, hogy ott vagyunk, mi, magyarok, és messziről kiabálta, hogy ne lőjünk:- Ein kilometer, drei tank! Ein kilometer, drei tank! - Hogy egy kilométerre három tank közeledik. Kaptuk magunkat, kiugráltunk, és szaladtunk hátra a németekkel. De a kenderből kiugrott a zászlósunk, és visszaküldött minket. Vissza kellett mennünk, elfoglaltuk a helyet és vártunk. A tankok két irányba mehettek, mert volt ott egy útelágozás, és mi attól csak húsz lépésre voltunk. Szerencsénkre a másik útra tértek, és abba az irányba ment a katonaság is, ami velük volt. Mindenhol van bátor ember, önfeláldozó ember. Amikor elcsendesült minden, az árkokban - százévesek, elgyúrottak, csak valamikor voltak azok árkok -, elmentünk a kereszteződésig, ahol elváltak az utak. Láttuk, hogy ott volt az autója a németnek, aki felénk szaladt. Le volt kaparva, a hegyén feküdt és még a motorja is ment. Amikor már a német látta, hogy baj van, jöttek a tankok, megijedt és biztosan gyorsan meg akart fordulni, és kirúgta maga alól a földet, mert homokos volt a talaj. Ott lapultunk az árokban és az autó oldalát feszt lőtték, pattogott neki a golyó. Egyszer csak azt mondta az egyik anyaországi katona, hogy megnézi, mi van az autón. Én még ha arany is lett volna, akkor se másztam volna fel! Azt tartotta, hogy ha valami érték van ott, akkor már az övé lesz, mert a németek, azok raboltak. A mieink is, de a németek azok nagyon! Felmászott, egyszer csak dobálta le az árokba a tele skatula csokoládékat, nápolikat, és aztán hátról lecsúszott. Ilyen bátor volt: akadt ilyenre is ember!
