Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Kőrös Zoltán: Előszó

44 A foglyok a Szovjetunióban is találkoztak olyan esetekkel, amikor a volt

csehszlovák állampolgárság nem csak előnyös posztokat (például tolmács) jelentett. Több visszaemlékező - mind a nyugati hadifogságba kerülők, mind a szovjet kézre kerültek - csehszlovák delegációkat említett, amelyek „csehszlovákokat” kerestek a táborokban. „Már két év után haza is jöhettünk volna, ha tudtuk volna, hogy hova tartozunk - mondta Kozmér István. - Mink azt gondoltuk, hogy Magyarországhoz tartozunk. Pedig a front után mindjárt Csehszlovákiához kerültünk. Innen a minisztérium kiküldött embereket, akik jöttek a lágerekbe, és kérdezgették, hogy kik vannak csehszlovák területről. Nem tudatta velünk senki, hogy a mi községünk már Csehszlovákiához tartozik. Ha tudtuk volna, 1946-ban jöhettünk volna haza. Aztán 1947 őszén is kellett volna hazajönnünk, de akkor is egy évre visszafogtak, és csak 1948-ban jött az a törvény, hogy jöhetünk haza.”

Kozmér István esetéhez hasonlóan Szulló Lajos is említette, hogy a hadifoglyok nem voltak értesítve arról, mi történt a Felvidékkel a háború után. Ennek ellenére az egyik falubeli barátjának mint „csehszlováknak” sikerült hazakerülnie: „Nem tudtuk, hogy mi lesz, mert amikor elmentünk, akkor ez Magyarország volt, ugye. Akkor egyáltalán nem is tudtunk Csehszlovákiáról. A királyfai haverom, az Ernő, az 1945-ben csehszlováknak jelentkezett, és egy hónap után haza is engedték őtet.”

Voltak olyanok, akiknek sikerült a győztes oldalra kerülni. Szépe Gáspárt már a fogság legelején kihallgatták: „Még mikor mentünk fogságba, összeírtak bennünket - az oroszok kikérdeztek bennünket. Nem tudom, negyvenöt vagy negyvennyolc kérdés volt, mindent kérdeztek, a szülőket, ezt azt, és aki szlováknak mondta magát - még ha magyar is volt -, hazaengedték még 1945-ben. Még egy volt magyar csendőrt is hazaengedtek, egy baromlakit, Érsekújvár mellett.”

Štefan Vitek hamarább került haza Szovjetunióból, mint a legtöbb hadifogoly, ő ugyanis szlovák volt. 1946 volt, és a fogolytársaival együtt megtudták, hogy mennek haza - igaz, ez akkor csak a foglyok egy részének sikerült: [fordítás szlovákból:] „Ott sokféle ember volt, szlovákok is, magyarok is. Jött a hír, hogy a csehszlovákok mennek haza. Nagy összeírásokat csináltak, és a magyart, aki csak egy keveset tudott szlovákul - ha csak annyit tudott mondani, hogy „dobré ráno”, vagy „dobrí gyeny”-, már szlováknak vették. Igyekeztünk segíteni egymáson, mondtuk annak a magyarnak, hogy ne félj, te is mész haza! A lófaszt fogunk menni, hú! És szegény már sírt is, sajnáltuk őt. De sokan így jutottak haza. Mert haverok voltunk, hát együtt rukkoltunk be annak idején, és együtt futottunk az oroszok elől. És voltak, akik akkor ott maradtak és mi meg mentünk haza. De aki tehette, megmentette magát. Úgy mint szlovák.”

Bukovszky József is említette, hogy a születési helye miatt maradt tovább a fogságban: „Előszóra magyarországiakat engedték haza, hátén is jelentkeztem. Hogy honnan vagyok? Mondom, Galánta. Megnézte a térképet és megtalálta, Pozsony, hogy az Szlovákia, én nem mehetek a magyarokkal haza, vissza kellett mennem. Ez az első alkalom volt, 1946-ban. Akkor vittek betegeket, engedték, akik betegek voltak, akiket ők megoperáltak, nos nem tudtak már dolgozni, ezeket szállították, meg olyan gyöngébbeket.”

1946 tavaszán változás történt a magyar hadifoglyok hazaszállítási útvonalán: addig csak Focsanin keresztül történhetett a hazatérés, ekkortól pedig a máramarosszigeti 36. sz. repatriáló tábor is fogadott magyarokat, és 1948 áprilisától már csakis Máramarosszigeten keresztül kerültek haza a magyar hadifoglyok és inter-