Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Kőrös Zoltán: Előszó
28 szetről a nagy terjedelmű memoárirodalomból olvashatunk.21 Mórocz Mihály fából faragott madarakat készített, Tóth Istvánnak máig megvan a csajkája, amit saját kezűleg gravírozott. Éppen Tóth István említette, hogy a fogságban egy amatőr színházi előadáson is részt vett: „Volt ott egy pesti gyerek, azt mondta, hogy ő színész volt. Be is tanított bennünket egy színdarabra. Az volt a címe, hogy Túl a nagy Kriványon. Nyáron adtuk elő, és az oroszok is fölmentek a barakkok tetejére, kintről nézték, tapsoltak nekünk. Ott a nyár rövid volt, áprilisban-májusban kezdődött a jó idő, és szeptemberben-októberben már megint tél volt. És az is érdekes volt, hogy ott télen majdnem nincs világos, olyan hosszúak az éjszakák, hogy délután még majdnem sötét van. Nyáron meg nincs sötét, majdnem nem is megy le a nap.” Életkörülmények A hadifoglyok élelmezése kapcsán a napi norma azon a minimális szinten volt megállapítva, amely még lehetővé tette a munkában való felhasználásukat.22 Az élelem a hadifogolyélet elsőrendű pontja volt - ez annál érvényesebb volt, minél kevesebb élelem állt a foglyok rendelkezésére. Visszaemlékezőimet az egész szovjetunióbeli hadifogságuk alatt üldözte az éhség, legalábbis az üres gyomor érzete. Hoffer István se tartozott a kivételek közé: „Négy évig kínoztak, négy év alatt egyszer sem laktam jól. Nem is tudtam volna jóllakni, mert nem volt semmi zsiradék - ha egy kiblivel ettem volna, még akkor se. Az ebéd után mindig éhesebb voltam mint előtte. Nem csak én, mindenki úgy volt. Úgy lefogytunk, hogy csak tántorogtunk.” A foglyok néha azt is észrevették, hogy nemcsak ők szenvednek az éhségtől - a háború alatt és utána az éhség a helyi lakosság között se volt különleges jelenség: „Volt olyan nacsalnyik is - folytatta Hoffer István -, aki délben akármelyikünktől elvette az elmosatlan fazekát, és odatartotta a szakácsnak, az adott neki és megette. Megenné maga most a foglyok után az ennivalót? Csollánylevest, korpalevest, ilyesmit. És nem volt elég. Még ahhoz kaptunk egy evőkanálra való cukrot, hogy a kalória meglegyen, mert ők mérték, hogy mennyi kalóriától mennyi ideig bírja ki a szervezet." Az alapélelem a mindennapi kenyér volt, ami viszont csak messziről hasonlított a mi közép-európai kenyerünkhöz: „Adtak hatvanhét deka kenyeret - mondta Pathó Ernő -, de nem olyan volt, mint nálunk - ahogyan a kombájntól bevitték törekkel együtt a gabonát, megdarálták, de nem szitálták át. A kenyérnek valót megkeverték vízzel, mint a maltert, voltak ilyen pléhformák, azokba bele és úgy sült meg. De annak a közepe nem volt sült, az csak kissé mintha meg lett volna főve.” Az ennivalóval kapcsolatban nemcsak a mennyiséggel, hanem az ízzel is gond volt. Geskóné Simon Ilonának nem voltak jó emlékei az első táborbeli ennivalóra: „Zöld paradicsomleves volt. A paradicsom magja mind fent volt a víz tetején és benne az a büdös hal - hát az ehetetlen volt, nem ette meg senki. Ivóvíz, se mosakodnivaló nem volt, semmi a világon, csak amit olvasztottunk, mert valamelyik barakkban volt valami melegítőszer, azt a vizet ittuk. Tea volt reggelre, cukor nél-21 L. Küllős Imola-Vasvári Zoltán: Áldozatok. A második világháborús hadifogolytáborok és sztálini lágerek folklórjából. Európai Folklór Intézet, 2006. 22 Varga 2009, 277.
