Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
tévedjek el. Próbáltam olyan két-háromszáz méterre az úttól menni, ha az úton esetlegjönne valaki, akkor ne igazoltathasson engem. Megyek, megyek, és nem is vettem észre azt, hogy már olyan helyre léptem, ahonnan kitermelték a tőzeget. Az a mocsári növényzet annyira befogta, behálózta az egészet, hogy teljesen egyforma volt a többi résszel, amin mentem. Nyugodtan megyek, egyszer csak besüllyedtem. No, beleléptem valami gödörbe? Nagyot léptem előre - akkor még ki tudtam húzni a lábamat -, de még mélyebbre süllyedtem. A végén már derékig voltam, aztán már vállig süllyedtem, úristen! Próbáltam előrejutni, mert az olyan kocsonyás, pocsolyaszerű víz, ami a jó félméternyi növényréteg alatt van. Süllyedtem, és már akkor csak az volt a reményem, hogy valahol végének kell lenni, mert ezek a tőzeggödrök általában csak olyan öt-hat méter hosszúak, esetleg tízméteresek. És nem tudtam, hogy én most keresztbe megyek ebben, vagy éppen hosszában. Nem tudtam, csak igyekeztem, igyekeztem, a végén már nyakig benne voltam. Hát kész voltam, hogy én már innen ki nem megyek. De már akkor közel voltam egy fűzfabokorhoz, aminek az ágai lógtak lefelé, már csak azt próbáltam elérni. Sikerült egynek a legcsúcsát megfogni, aztán már húztam magam, húztam, és mikor már az ágnak a vastagjához értem, kezdett visszatérni bennem a bizalom, hogy majdcsak kimászok már. És sikerült is. Kikecmeregnem, persze borzalmasan néztem ki. Aztán tovább mentem, de nagyon vigyáztam. Akkor már csak azon voltam, hogy kijussak ebből, és a domb aljához odaérjek. A domb alatt folyt egy teljesen egyenes kanálisféleség, mintha készített árok lett volna, abban aztán lemosakodtam, rendbe tettem magam, kimostam a ruhákat. Nem törődtem én már azzal, hogy telik az idő, és az őr azóta már káromkodik, hogy biztosan megléptem. Kicsavartam a ruhákat, aztán fölöltöztem. Aztán fölmentem a dombra, a domboldalon árpavetés volt, és ott volt egy ház. Odamentem, hát ott csak egy öreg néni volt. Kérdezte, hogy mit akarok. Mondom, hogy késeket szeretném eladni. Nézegette, nézegette, nem kellett neki. Hát akkor adjon valamit. Adott talán egy tojást, vagy mit, de csak olyan csekélységet, hát mégis, hogy adott valamit. Aztán már visszafelé indultam. Nem bánom én, lesz ami lesz, én már csak az úton megyek vissza. De ez órákba került, amíg visszavergődtem. Az őr megörült, mikor meglátott, kérdezte, hogy hoztam-e valamit? Dehogy hoztam, örülök, hogy élek, nem még hogy neked is hozzak valamit, gondoltam magamban. Jaj, de csúnya egy dolog az, hogyha az emberben fellép a halálfélelem. És különösen így, ha van idő, nem pillanat alatt történik, mint a villámcsapás. A másodpercek telnek, és azon múlik, hogy hát süllyedek még tovább, vagy nem süllyedek? És lehet, hogy már a végén voltam annak a gödörnek, mert a fűzfabokor az az eredeti talajban nőtt ki, és csak annak a tövéig áshattak. Ez 1947 nyarán volt, már akkor tudták édesanyáméi hogy élek. És majdnem akkor vesztem el véglegesen. Soha az életben senki meg nem talált volna. Nem én lettem volna az első, aki ezekben a tőzeggödrökben elveszett. Láttam én Königstigert, az volt a legnagyobb német páncélossorozat, ez valami hatvanöt tonnás óriás dög volt, és ha ott ezek a nagy páncélosok belemásztak egy ilyen mocsárba, úgy elsüllyedtek, hogy csak a tornyuk állt ki. Volt ott nálunk egy úgynevezett állatorvos, Andrénak hívták. Egy német pasas, valami unteroficíri rangja volt neki, karikalábú volt, értett a lovakhoz. Talán valami lókupec lehetett, vagy katonaságnál volt huszároknál, vagy ahol lovak között lehetett. Itt ebben a Mórban, a tanyavilágban még magángazdálkodás ment, mert a két háború között az a terület lengyel kézen volt, ahol mi voltunk. Ott még nem volt kolhozosítva az egész, a nagyobb birtokokat szovchozzá, állami birtokká alakították, de a magángazdáknak megmaradtak a földjeik. És az André járt ki hozzájuk a futorba, 275 MERVA ARNO
