Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Merva Arnold

cius elején elhatároztuk azt, hogy mást csinálunk a lisztből. Temesvári Pista volta szakácsok egyike, aki döntött mindenben.- Pista - mondtuk neki -, ne csináljátok ezt a hülyeséget, nem kell nekünk étvágygerjesztő, rakjátok félre a lisztet. Mi húsvétra tésztát akarunk enni.

Már három-négy esztendeje nem ettünk tésztát, hát legyen tészta. És akkor raktuk félre a lisztet, és annyi összegyűlt, hogy húsvét napjára főztek granatírmarsot. Olyan örömmel ettük, pedig se töpörtyű nem volt rá, se zsír nagyon, de tészta volt. Villánk nem volt hozzá, de azért megettük. Mert akkor már örült mindenki, hogyha kanala volt egyáltalán, s még valami amiben megtudta enni az ételt.

Tőlük, a kárpátaljaiaktól tanultuk a krumplisütést: pikszinek neveztük azt a két konzervdobozt, az egyiket kitágítottuk, hogy a másik belepasszoljon. Krumplit raktunk bele, elzártuk, beledobtuk a tűzbe és mikorra áttüzesedett a doboz, kikapartuk onnan. Mikor kihűlt, az olyan finom sült krumpli volt, hogy igazán. Só nélkül, minden nélkül ettük - ette, akinek volt. Azt mondtuk, hogy ilyet otthon is fogunk csinálni. Pogarelcibe jártunk brigádra, ott szedtük a krumplit. Olyan hat kilométerre volt a szavicsi lágertől, kimentünk oda és megrakodtunk krumplival: állami birtoknak nincs gazdája, onnan mindenki azt vitt, amit lehetett. Fél útig alig bírtuk elhozni, aztán olyan fájós szívvel ki kellett a nadrágból, vagy az ingujjból engedni a krumplit, csak hogy könnyebb legyen, hogy a lágerbe el tudjunk jutni. Aki mezőgazdaságban volt, annak ott azért jobb sora volt valamivel, könnyebb volt, mert jobb volt kint a földeken dolgozni, nem olyan szigorú felügyelet alatt, és valami élelmiszerhez is hozzá lehetett jutni. Aki bezárva volt a lágerben, annak volt a legborzalmasabb.

Majd minden két hétben kaptunk egy kevéske halat, az ellátmányba tartozott. Az ottaniak meg majd megbolondultak érte, mert a futorból nem mehettek be a városba, nem volt oda közlekedésük, el voltak zárva. Kaptunk cukrot is, de csak fél dekát naponta, egy hónapban az tizenöt dekát tett ki. Ha véletlenül kiadták a cukrot, azt nem ette meg senki, azt el kellett adni, mert az oroszoknál - szóval orosznak neveztünk mi mindenkit - kaptunk érte egy karéj kenyeret, ami többet ért, mint mondjuk ez a kis cukor, amit az ember csak elnyalogatott volna. Ott, Szavicsiban kialakult az, hogyha kissé lazább volt az őrség, valamiképpen megbeszélte az ember azzal az őrrel, hogy engedje ki, a futorban láttuk a domboldalból, hogy ahhoz a házhoz akarok elmenni, mondtuk neki, hogy engedjen el, hátha valamit lehetne szerezni. Hogyha így sikerült megbeszélni vele, akkor mód volt legalább arra a félórára elmenni és beszerezni valamit. Jó volt ez, de azért ott is el voltunk szigetelve mindentől. Az őrség is csak így járt, hát azok is szabadon voltak ott kint a vidéken, jártak a fehérnép után, aki tehette. De nyilvánvaló csak a felső öt százalék, még annyi se volt, aki tehette. És hol milyen volt a helyzet, milyen szokások voltak, milyen körülmények. Városban biztosan nem lehetett ilyesmit megcsinálni, hogy csak úgy kijárni. De így a vidéken azért volt némi szabadság, amit azok élvezhettek, akik közel álltak a tűzhöz. A befolyásosabb emberek, akik jóban voltak a vaktyorral, kapuőrrel meg az őrséggel, és tudtak velük beszélni, azok rendszeresen jártak ki. Kazsóki Pista, a tolmácsunk, azt lehet mondani, naponta járt ki. Volt úgy, hogy engem is vitt magával.

Pista szerbiai volt, talán óbecsei, árvaházban nőtt fel. A szerb nyelvet úgy beszélte, mint a magyart, és ismerte az írást is, szóval őket szerbként nevelték ott az árvaházban, így mesélte. A két falu között volt a láger, olyan félúton, Szavicsi felől lehetett megközelíteni, és aztán a dombokon túl volt Zagyve. A Pista oda járt ki, úgy látszik, lányokhoz. Nem mondta ő nekünk, hogy hova jár, meg egyáltalán, hogy megy ki. Egyszer hozott be nekem egy vekkert:

273