Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Merva Arnold
Talán megszűnt az a láger, a nagy tífusz után nem mertek oda többet embereket tenni, és kivitték őket kis lágerekbe. Az egyik volt a partizánláger, bent az erdőben, mocsaras helyen. Bunkerok voltak ásva, úgyhogy ha ránézett az ember a terepre, nem látott tulajdonképpen semmit. Aztán mindenki megtalálta a saját ürgelyukát, ahova le kellett menni. A föld alatt voltak a lakások, és hogy csak olyan tíz-tizenöt ember fért el egyben, akkora vermek voltak ott. Állítólag partizánok tartózkodtak ott a harcok alatt, azért nevezték partizán lágernek. Ezt én nem láttam, ezt ők mesélték el, akik részesei voltak ennek. De csak egy részük került hozzánk - a végén egy állami birtokról jöttek oda Szavicsiba. Ott, a partizán lágerben kerültek össze egy szeminaristával, Miklós volt a keresztneve. Kárpátalján nagyon sok görögkeleti van, és a görög katolikus papok is szemináriumba járnak. És erre az emberre nagyon sok rosszat mondtak aztán, később hallottam csak róla. A ruszin nyelvet jól beszélte, tehát az oroszokhoz könnyen tudott alkalmazkodni, értelmiségi ember volt, ő lett a partizánláger vezetője. Papnak készült, de kegyetlen volt a földijeihez, úgyhogy nagyon haragudtak rá. Aztán egyszer megtörtént állítólag az, hogy lement a lépcsőn az egyik bunkerba, megállt az ajtónál, és ott valami parancsot hirdetett ki. És akkor elkapták őt, fejét kicsukták az ajtóval, és belül ami ráfért, úgy megverték. Aztán az az ember ott volt nálunk is a lágerben, Kalpenyicán. Mint értelmiségi a stábba tartozott, a zászlós úr mellé, a szűk körbe, a kivételezettek közé, akik magukat tették kivételezetté. írnok volt, én mindig csak azt láttam, hogy valami iratok vannak a hóna alatt, mindig szalad, intézkedik. De már meg volt szelídülve, úgy látszik, nem felejtette el a partizánlágert. Ezek a kárpátaljaiak a mesterségeket rettentő nagyra tartották. Maguk között is: akinek volt valami szakmája, az már valaki volt. A kovácsműhely kint volt a kapunak a bal oldalán, akkora volt az egész, mint a fél szoba, volt benne tűz is. Mikor még voltak lovaink, még néhány lovat ápoltak az istállóban ott az átellenben, odaküldtek a Nyíri bácsihoz, aki falusi kovács volt:- Magának van szakmája? - kérdi tőlem.- Géplakatos vagyok, de hát én ilyesmivel nem foglalkoztam - így meséltünk egymásnak. Aztán az volt a feladatom, hogy viharlámpákba kellett cilindert csinálni. A cilinder összetört, és nem lehetett olyasmit szerezni. Azt mondták, hogy »neked érteni kell ehhez is«. Hát érteni kellett hozzá: csináltam bádogból kereteket, azt valahogy összehoztam, és az üvegeket be lehetett csúsztatni. Mikor jöttek, hogy megint összetörött a cilinder, akkor megint csak csináltam. Aztán a lovak lábára béklyókat kellett csinálni. De forrasztani nem tudtam, ahhoz ugye szalmiákra, sósavra van szükség.- Meg lehet azt oldani - mondta az öreg Nyíri. - Hát itten csinálok egy menetet - és egy ilyen kis kulcsfélére rácsavart egy drótot.- No jó, de az nem áll meg ottan - mondtam neki.- Majd megáll! - mondta. - De ez szakmai titok! És akkor megmutatta, hogyan lehet azt ráforrasztani. Összekevert sárgaréz reszeléket ónreszelékkel, és azt rárakta ilyen masszaszerűen. Hozott be agyagot, és azzal vastagon bekente.- Most beletesszük a tűzbe - azt mondja -, mikorra megrepedezik az agyag, ezt ledobjuk róla. Levette, és oda volt forrasztva. Soha meg sem álmodtam volna. Falusi kovács. Nekik ilyen titkaik voltak.- Ezt nem szabad elárulni senkinek - azt mondta.- Én nem fogom elárulni - mondom neki. Nagyra tartották őt: amit a Nyíri mondott a lovakról, vagy valamiről, az úgy is volt. 271
