Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Merva Arnold

és már folyamatosan ez ment, már egy hét elmúlt, és még mindig nem és nem akart több lenni a munkából. A Novák hiába próbálta hajtani az embereket, nem bírtak töb­bet csinálni. Azokat nem lehetett közvetlenül büntetni, mert ha őket büntette volna, akkor kiesnek a munkából. Az lett a vége, hogy kitalálták, hogy a szakaszparancsno­kot kell megbüntetni. Erre fel aztán állítólag a Novákot derékig levetkőztették és kikö­tötték a mocsár szélén egy fához. És ott a szúnyog vastagon volt. Azt mondták, hogy majd belepusztult a kikötésbe. Szörnyűséges volt. De voltak olyanok is köztük, mint például egy gútai gyerek, Ferinek hívták, nagy lapaj volt. Ő ott, Ivanovóban bejárt azokhoz a házakhoz, ahol mint megszálló katona volt a háború alatt, véletlenül oda szállásolták őket. Ilyen találkozás is volt. Mondták is, hogy a Ferinek jó volt, járt a házakhoz, egyikhez is, másikhoz is. Azoktól hallottuk először a Szereda nevét is, aki az őrségbe tartozott. Azt is velük hozták oda Szavicsiba. A garnizonban volt aztán, és mondták, hogy »ez a Szereda, ettől őrizkedjetek, mert ez egy vadember«. Alacsony, fekete gyerek volt, de sötét tekin­tetű. Aztán az Arisztoltól kérdeztem, hogy miért olyan vad ez a Szereda. Azt mondta, hogy ne csodálkozzunk rajta, ennek az egész családja elveszett. Mert Vinnyicának hívták azt a települést ott, Dél-Ukrajnában, ahol állítólag Hitlernek volt a főhadiszállá­sa: amikor elment a frontra, onnan irányította a dolgokat. Állítólag - én azt nem tudom, akkor mondták - ő odavaló volt, és hogy ott az egész községet kiirtották. Flogy ez így igaz-e, azt nem tudom. És hogy a Szereda is az egész családját elvesztet­te, hát azóta rettentő bosszúálló. Tehette. Ő kezében volt a fegyver, nekünk akart visz­­szaadni mindent, pedig hát közülünk azt hiszem, senki a világon nem volt abban bűnös, hogy ő szerencsétlenül járt. Kegyetlenül bánt az emberekkel, úgy mint a cigá­nyok mondták, hogy »hát a magyar csendőr az nem ír, az mindjárt törül«. Flát ő is min­den alkalmat megragadott. Volt, akit figyelmeztetett az őrök közül, megtaszított eset­leg egy kicsit, de az más dolog, hogyha a géppisztolytussal figyelmeztetés nélkül úgy hátba vágják az embert, hogy a lelke szakad ki. Csak azért, mert neki ütni való kedve van. De ez nem egyedüli dolog, ez számtalan embernél előfordul: hogyha hatalmat kap a kezébe, és úgy érzi, hogy neki törlesztenivalója van, akkor törleszt irgalom nél­kül, tekintet nélkül arra, hogy ki bántotta őt, és ki nem. Mi kollektív bűnösök voltunk az ő szemében, tehát aki a másik oldalon állt, azt ütni kellett. Idehaza az a béresle­gény miért ütötte úgy az ökröket? Mikor őrá az intéző vagy a gazda megharagudott és szóvá tett neki valamit, vagy összekáromította, azt a sértést továbbadta az ökröknek. Mert azoknak tehette, másnak nem. Mi is úgy voltunk, mi voltunk azok az ökrök, aki­ket ütni lehetett, és ha úgy érezték, hogy minket kell is ütni, hát akkor ütöttek. Elvileg nem volt szabad ütni a foglyokat, mert a testi fenyítést ott is a hatalom fönntartotta saját magának, de hogyha ütött, hát akkor szemet hunytak. Megértették, neki az egész családja veszett oda, tehát neki szabad. 1946 őszén, októberben, novemberben kerültünk össze kárpátaljaiakkal is, aki­ket elhoztak málenkij robotra. Ők deportáltak voltak, nem hadifoglyok, de ott mindegy volt, vojnopleni az egyik is, másik is, tehát egyforma, vsze rovno. Azok mind magyar emberek voltak, mert a magyar vidéket tisztították ki. Az oroszok már tudták, hogy a határ ott lesz, ahol ők megrajzolják, és azt a vidéket szerették volna minden ellenál­lótól már előre megtisztítani. Munkáskézre úgyis szükség volt, hát kivitték a férfila­kosságot. Aztán csoda jó dolgok voltak. Voltak közöttünk dobronyiak, Nagydobrony­­nak a neve úgy megmaradt az eszemben, mert volt köztük egypár jópofa ember is. Volt egy alacsony, zömök, piros arcú ember, Miskának hívták, őrá mondták, hogy a partizánlágerben egy vödör krumplit megevett egy evésre. Krumplit szedtek, hát ott 269

Next

/
Oldalképek
Tartalom