Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Merva Arnold

maga kartotékja, ami rá tartozott, ha tehát valakiről szó volt, akkor elővették dédanyjától kezdve, hogy mit lehet tudni a családról. Milyen volt ez, ki mit vétett, és csak az tudott náluk megfelelő funkcióba jutni, aki nagyon-nagyon ment az egyenes úton. És minket is ugyanúgy kezeltek: mi átlátszóak voltunk számukra. Viszont akik nem akartak átlátszóak lenni, zavarták maguk körül a vizet, azok már gyanúsak voltak. És azokra előbb-utóbb lecsaptak.

Az oroszoknak volt egy csodálatos hálózatuk, a GPU, NKVD. Ez a belső hálózata megvan minden hatalomnak - Amerikában az FBI, CIA, volt ilyen a németeknek is -, ahol minden egyesül, mindent ismernek, mindent tudnak. És tömérdek információ jut el hozzájuk. A tisztek akkor igyekeztek letagadni azt, hogy ők tisztek is voltak valamikor. Az lehet, hogy a magyar és a német hadseregben kitüntetés volt, de aztán hadifogságban az már olyan dolog volt, hogy ott már letagadták. Egy közember lehetett bűntelen, lehetett jelentéktelen, de a tiszt az már valakiknek parancsot adott valamire. És akkor arra igyekeztek rájönni, hogy milyen parancsokat adott át, kitől kapta azt a parancsot, igyekeztek felgöngyölíteni azt az egészet, és sok esetben sikerült is. Elindultak egy közlegénytől, a közlegény kimondta egy tisztnek vagy tisztesnek a nevét, a tisztes kimondta a tisztnek a nevét, és aztán így felfelé, úgyhogy ha valaki elejtett egy szót - nem rosszakaratból, csak éppen a nevet említette meg -, akkor rákérdeztek, »hát hol voltál te azzal együtt?« És akkor megmondta, hogy ebben és ebben a faluban. Ezt mind feljegyezték.

Nálunk például az információszedés úgy történt, hogy kijöttek hozzánk tisztek - már talán a grazsdanszkiban is volt ilyen érdeklődés -, akkor még nem tudtuk mire vélni. Mikor Szavicsibe jöttek hozzánk, akkor már gyanús kezdett lenni a dolog. Mi negyven kérdésnek mondtuk úgy magunk között: »megint jönnek a negyven kérdéssel.« Kijött a tiszt, és csak egyenként engedtek be bennünket hozzá, mindig külön szobában ment a dolog, tolmács volt ott, a tiszt, és nem vallattak, csak kérdeztek. Amit mondott az ember, azt kommentár nélkül bejegyezték. Megkérdezték, hogy »hát otthon, a falutokban ki volt a bíró?« Ez és ez volt a bíró. »Nektek hány tyúkotok volt?« És akkor mondott valamit. A pesti ember elröhögte magát, hogy »nekünk, tyúkunk? Pesten?« Attól aztán nem kérdeztek ilyesmit, attól azt kérdezték, hogy »ki volt a szomszédotok, hányadik emeleten laktatok, mekkora lakásotok volt?« Ilyen mellékes semmi kérdések, és szó nélkül feljegyeztek mindent. Aztán persze azt is, hogy »melyik alakulatnál szolgáltál?« És akkor a gyanútlan ember, meg aki igazat beszélt, megmondta, hogy »ebben és ebben az ezredben, ebben a zászlóaljban, században«. »Ki volt ottan a közvetlen felettesed?« »Hát az őrvezető úr«, mert a magyar hadseregben még az is úr volt, akinek volt egy krumplivirágja. Megmondta, de nem tudta, hogy ebből mi fog kijönni. Honnan tudhatta volna? Szóval az ember nem tudta hova tenni, hogy hát miért kell ilyenekre felelni, és mire ez nekik? No mire volt jó: arra volt jó, hogy elmúlt egy fél esztendő, újra jött egy másik tiszt - soha nem az, aki először volt. Hozta a negyven kérdést, megint tiszta lapon - lehet, hogy nála volt a másik is, amit már előzőleg felvettek -, és megint jöttek a hülye kérdések, és mindenre válasz. Akkor aztán volt a harmadik fokozat, megint csak felkérdezés. És az után kezdődtek a kiválasztások. Mert akinek tiszta volt a lelkiismerete, meg aki teljesen hülye volt a dolgokhoz, az mindenre igazat mondott, azt mondta, ami volt. És aztán már jöttek olyan kérdések is, hogy »hát partizánvadászaton vettél részt?« Ezt már azok tudták, akik partizánvadászaton is voltak. Én csak azt mondhattam volna, hogy »azt se tudom, mi az.« Én? Hogy lettem volna? Mondhattam volna, de tőlem ilyet nem kérdeztek. Szóval jöttek ezek a kérdések, és aztán a központban külön rakták: »no, ekkor ezt mondta, fél esztendővel később ezt