Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Merva Arnold

mentünk ott alul, annál magasabbra kellett felhordanunk. A talicskákkal szerpentint kellett csinálni, hogy feljussunk oda egészen. Elkezdtük sík talajon építeni a dombot, aztán mentünk lejjebb, lejjebb. És akkor kitalálták azt, hogy ha hagyunk minden öt méterben egyméteres négyszög lábat, és azokra forsnyikat teszünk, akkor a talicskával nem kell szerpentineken menni az oldalán, hanem keresztbe egyenesen fel a dombra. És akkor a normákat mi őrült módon emeltük. Ez volt a nagy marhaság. Az oroszok ezért nem szerettek minket, mondták is, hogy »ti haza fogtok menni, de a normát itt felemelitek, aztán az itt marad nekünk, és nekünk meg csinálni kell végig«. Igazuk volt, száz százalékig igazuk volt. De minket csak biztatni kellett, »fél köbméterrel többet fogsz csinálni, és akkor tíz dekával nagyobb kenyér lesz«. Mikor Kalpenyicán elkezdtük, akkor a noszílkával két embernek 1,2 köbméter volt a norma, két hónap alatt már két és fél köb volt. A románokon nevettünk, mikor megcsinálták ezt, hogy lábról lábra lefektették a forsnyikat, és azon fel. Elkezdték, hogy »haj, haj, Romani, haj, haj, Romani!«, és mentek, mint az őrültek, egymás után! Az egyik leesett a talicskával, a másik csak ment utána. Én akkor azt mondtam, hogy butább nemzet nem létezik, mint ez a kettő, a magyar meg a román. Ezeket lehet ugrasztani. No, a németeket nem lehetett. A németeknél olyan elfogadott dolog volt, hogy le kell romlani, és akkor mint disztrófiásat, erő nélkülit, szóval használhatatlant hazaküldenek. És sokan erre fizettek rá. Egyetlen német csoportot láttam, amely úgy dolgozott, mint mi, egy antifasiszta csoport. Ők meggyőződéses kommunisták voltak, úgy dolgoztak, hogy nem tudtuk lepipálni őket.

Aztán 1946 nyarán az az elbúcsúzás, hát az nagy dolog volt azért. Ott voltunk magyarok, háromszázan lehettünk, és akkor valahogy kisütötték - ezt mi nem tudtuk soha, hogy hát kiknek a keze volt ebben -, hogy száz embert ki kell jelölni, akik mennek egy ismeretlen lágerbe. És a száz közé bekerültem én is. Mint utóbb már a szavakból kiderült, valamennyien megbélyegzettek voltunk: eljártatta a száját az ember, vagy valakinek nem tetszett, valami ellenséget szerzett, és bekerült a száz közé. A búcsúztató az volt, hogy »ott fogtok mind megdögülni!« Magyar a magyarnak mondta ezt. Olyan mellbevágó dolog volt azért. A két nyomorult, az egyik épp úgy előtte áll, mint a másik, és azt mondja a másiknak, hogy »ott fogsz megdögülni«. Mert ő tudja, hogy ő nem fog. A Gyurka, nem mondom a vezetéknevét, ő volt a szakaszparancsnok. Stramm, jóvágású gyerek volt, fekete bajsza, jó göndörös haja, jól nézett ki. Állítólag Debrecenben járt gépiparira. Már nem tudom, hogy érettségizett-e, mert abban a korban volt. A bátyja, az Andris, meg nagy bunkó volt, már úgy magunk között mondva. Kárpátaljaiak voltak, valaki azt mondta, hogy Beregszászból valók, de ebben nem vagyok biztos, onnan elvitték az egész férfi lakosságot, azért voltak ott együtt. Elég az hozzá, hogy azokkal nem tudtam igazán jóba lenni.

Vesztemre első osztályú lettem az orvosi viziten. Mint első osztályúaknak az volt a feladatunk, hogy egy dombba csináltunk egy bevágást. Erős emberek közé, idősebbek közé kerültem, és öt köbméter volt a norma mindenkinek. Azt kell letolni a mocsár felé, föltölteni azt. Abba meg egymillió köbméter is kellett talán. Én azt mondtam, hogy öt köbmétert nem tudok kihozni. Négy köbmétert kimérek magamnak, azt kiviszem, de többet nem voltam hajlandó csinálni. Valami nyolcvan talicska volt nekem a négy köbméter, de azt aztán mindig távolabb kellett vinni, mert ahogy a töltést csináltuk, mindig odébb jutottunk. Még szerencse, hogy lefelé kellett teli talicskával menni, azért csak legurult. Jött a szakaszparancsnok úr:- No megvagy?- Megvagyok.