Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Merva Arnold

MERVA ARNOLD

250 pusztulni. Reggel mi kivonultunk, a betegek bent maradtak. Mikorra este a munka után bementünk, láttuk, már ez sincs, az sincs. Nem tudtunk egymásról, hogy ki a betegebb. Honnan tudtuk volna? Amíg az ember a lábát mozgatta, addig nem számított betegnek. Aztán mikorra már erőt vett rajta a betegség, akkor leesett lábról és bevitték a lábadozóba. Már aztán nem tudtuk számon tartani.

Mi, magyar gyerekek, nagyon összetartottunk. Egymást tartottuk számon, ha közülünk valaki megbetegedett volna, azt mindjárt észrevettük volna, de mi valahogyan edzettebbek voltunk... Dehogy voltunk edzettebbek, beleedződtünk a dolgokba, és nagyobb baj senkit sem ért. Azt lehet mondani, hogy ezek közül én voltam a legbetegebb, ezzel a vérmérgezéssel. És segítettek rajtam: mikor már nem tudtam menni, ketten megfogtak, és úgy vittek ki, egy lábon sántikálva ugráltam velük a munkahelyre. Segítettünk egymáson, amennyire lehetett. Valójában nem nagyon tudtunk segíteni, mégis tartottuk egymásban a lelket, úgyhogy mind átvészeltük, közülünk egy se halt meg. És mégis ennyire lecsökkent a láger létszáma, mert mi a németeket nem tartottuk számon. Ott voltunk velük, de mi egy külön sziget voltunk. Jó, hogyha egy ilyen csoportban van az ember. Akármilyen nagy baj is van, ha van valami kis kollektíva körülötte, segítenek, akkor is, mikor a másik is igényelné a segítséget. Ennek dacára mégse tudom, hogy hova lettek. Például Gyurka, a nyomdász, aki nagyon sokat szenvedett a poloskáktól, meg a Kiss Pista, az is úgy volt, az végigkáromkodta az egész éjszakát. Mikor aludt az a gyerek, én nem tudom. És a Mányoki például, már a keresztnevét elfelejtettem, olyan kis termetű, fekete gyerek, ő autószerelő volt, de motorbiciklikkel foglalkozott általában. Még akkor az autó igen nagy cikk volt, kecskeméti volt, tehát még ott nem volt annyira elterjedve, az a motorkát, a motorbiciklit imádta, mindig arról beszélt. Vagy a Rontó Jóska, ővele tovább együtt voltam. Üvegcsiszoló volt, sokat beszélgettem vele. Érdekesek az emberek, ő olyan lelkesedéssel tudta mondani, hogy milyen szép az a munka.- Fenét - mondtam neki -, a kezedre folyik állandóan a hideg víz. - Mert ugye muszáj a követ hűteni.- De mikor kicsiszolom annak a madárnak a szemét, ilyen picike, tudod milyen érzés kell ahhoz?

Hát hogyne. Kő is kell, de ember is kell hozzá, és az ember mikor ilyen csiszolt üvegeket lát, el van bámulva, hogy micsoda munka. Nem tudom, hogy hol kallódtak el, Szavicsiban még a Kiss Pista ott volt, azt határozottan tudom, és a Rontó Jóska is, de a végén aztán, mikor 1947 őszén kikerültünk Potyeprovóba, ott már nem emlékszem rájuk, hogy ott lettek volna. Apránként elkerültünk egymástól, nem tudom, hogy mi történt velük. De akkor együtt voltunk, azon az első télen, ami a legdöntőbb volt a nép ki rostálódása, elhullása szempontjából. A többi telet már könynyebben átvészeltük. Aki az elsőt átélte, már az bizakodóbb lehetett, hogy már a másikat is valahogy túl fogom élni, aztán még a harmadikat is. Akkor már ritka volt a haláleset.

1946 februárjában, amikor a Beliuszékat elvitték, azzal változott a helyzetünk, hogy vittek bennünket fertőtlenítőbe, fürdőbe. Éppúgy foglyok voltunk továbbra is, de ember módra beszéltek velünk, valahogy éreztük, hogy már egy emberi alak áll itt előttünk. NKVD-s hadnagy volt, magas, de nagyon tisztességes embernek tűnt. Mindjárt tiszta fehérneműt kaptunk, nekünk az jelentett akkor a legtöbbet, mert azt november óta nem kaptunk. Jött a tavasz, úgy éreztük, hogy most már meg fog változni a helyzet. De hát nem soká tartott a jó dolgunk, csak valahogyan húsvétig, mert akkor átkerültünk egy másik helyre. A 12-es lágert talán feloszlatták, megint kiürítet-