Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Merva Arnold

cok köztünk, akik soha ilyesmit nem is hallottak. A tizenöt éves gyerek nem újságolvasó gyerek, de voltunk mi, idősebbek, akik már egy kicsit közelebb jártunk ilyesminek a megértéséhez, a magunk módján próbáltuk helyre tenni a dolgokat. Volt egyszer nálunk egy fiatal srác, stramm gyerek volt, egyenruhában, széles nyilas karszalaggal, és ott lelkesített bennünket, hogy majd haza fogunk menni, és újraépítjük Magyarországot. Gondoltamból fog kinézni az a Magyarország, amit nekünk kell újraépíteni. Azt nem is sejtettük, hogy tényleg milyen borzalmasan néz ki, mert ahogy mi innen elkerültünk, megszakadt minden kapcsolat, nem lehetett haza se írni, még kevésbé lehetett volna minket megtalálni. Volt ott egy őrmester, magas, hajlott ember volt, ők örültek, hogy ilyen helyre kerültek, hogy a gyerekekre kell vigyázni, mert hát az mégse a front volt. Mi Fácánkakasnak hívtuk, csak úgy magunk között. Elmagyarázta, hogy Magyarországnak mi lesz a helye a jövőben. Magyarország, azt mondja, az német érdekterület, leszorul egy kicsit délebbre, és a balkáni részeken lesz fennhatósága, azok felett kell a csendőri szerepet végrehajtani. Szóval német szolgaként a szlávokat kell nekünk majd kézben tartani. Ilyen elképzeléseik voltak nekik. Lehet, hogy ez saját elképzelése volt, lehet, hogy ezt mondták neki, ez volt még a hivatalos háttérgondolat is, de ki tudná azt már most megmondani? Ezek a dolgok mind elhangzottak, aztán ki mire emlékszik vissza belőle. Minekünk az az egy volt nagyon-nagyon lényeges, hogy örökké éhesek voltunk, ez volt a megfogható dolog.

Volt egy német hadnagy, aki felelős volt értünk, egy olyan mitugrász: Imereich, valami ilyen neve volt. Ki volt öltözve, mert a németek elegánsan öltöztek, adtak magukra. Meg aztán voltak velünk egyidős srácok a Hitlerjugendtől, örültek ők is, hogy nem a frontra lettek küldve. Odatették őket mellénk, és próbálták ezt az alaki kiképzést csinálni, »rechts um, links um«, már a hátraarcot nem is tudom, hogy volt. Tulajdonképpen mi ott ilyen formában a leventét folytattuk, csak éppen német vezényszóra. Már akkor nekünk az nem volt szokatlan, mert mi évek óta benne voltunk itthon is. Mikor ebédre mentünk, akkor rendnek kellett lenni, szigorúan sorokban, énekelve, még német dalokat is tanítottak velünk.

Volt ottan néhány idősebb német, kiszuperált katonák lehettek. Az egyik őrmester volt, csoda vagány gyerek, olyan kis, tiszta fehér bajsza volt, nagyon szerettet bennünket. Olyan vérbeli német mintakatona, azt a benyomást keltette az emberben. Nagyon tisztán, szépen járt, nem volt ő túl magas, de olyan állása volt neki, hogy jaj, jó emlékezni ilyen emberekre. Már valószínű nyugdíjas altiszt volt. Akik velünk voltak, azt lehet mondani, hogy lógósok voltak. Valószínű, hogy olyan helyzetbe kerültek, hogy ilyen helyre állították őket, hogy mindentől messze legyenek. De aztán mégis közel kerültünk a fronthoz.

Átellenben volt egy úgynevezett ukrán láger, ki volt írva a táblára, hogy Ukrainer Lager. Menekült ukránok voltak, akik annak idején, mikor a front átment felettük, jelentkeztek, hogy ők Volksdeutschok, németek. Hát ha németek vagytok, akkor gyertek Németországba, ott munkaerőre szükség van. Eljöttek abban a tudatban, hogy a németek úgyis győznek, és ők már jó helyen lesznek. Hát nem vált be a számítás. Itt elkülönítették őket, egy hosszú barakk volt az egész, léckerítéssel volt körülzárva. Volt ott borbélyműhely az emeleten, egy konyha a földszinten - mi ott soha nem étkeztünk -, a férfiak a szakácsmunkával meg behordással foglalkoztak, az asszonyok mosogattak, miegymás, egyesek jártak ki dolgozni, de azt hiszem, csak néhányan. Tudom, hogy a borbélyműhelyben is voltak ukránok, mert ott azért lelkiismeretesen lenyírták kopaszra a fejünket. Szinte hetente láttuk, hogy már megint razzia van náluk, már megint valamit keresnek a németek. Ki volt állítva az udvarra az egész népség, gye-