Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
SULCI JÓZSEF 182 A gallyazás után meg volt adva, milyen hosszúra kell vágni a fát, az oroszok kiválogatták, hogy melyiket hova, mire számítják. Legtöbbször négy- vagy hatméteres darabokra kellett vágni, de még rá kellett hagyni azt az ötven-hatvan centi rezervát, hogyha eltört volna. A kétméteres fákat bányafának is fölhasználták, aztán a rövidebbeket tűzifának. A végén a fák össze lettek rakva, gurítva. A rönk alá tettük a kemény feszítőrudat és megbillentettük, volt úgy, hogy elgurult két méterre is, attól függött, milyen volt az erdőnek az alja. Ahol sűrű erdő volt, ottan át kellett emelni a megmaradt tönkön. Mindig olyan helyre irányítottuk, ahova be tud menni a teherautó, amire fölrakták, a mocsaras részekről a fát ide hurcoltuk ki. Nem voltak gépek, azt úgy kellett kézzel föltenni. A szálfákat a vasútállomásra szállították, vagonra rakták és úgy vitték a fűrésztelepekre. A tűzifát, ami méteresre volt vágva, egész télen autókkal szállították. A mocsaras helyeken zsákmányolt német tankokat használtak, a hernyótalppal mindenhova be lehetett menni. A tornyukat levették, és a tank elején és a farán keresztbe volt hegesztve egy-egy másfél méteres U vas, ami az alján fűrészfogas volt, hogy belenyomódjon a fa, ami aztán nem csúszott se előre, se hátra. Az U vasak egyik oldalát le lehetett kapcsolni a felrakodásnál, aztán a végén a tetejükön össze lehetett kapcsolni lánccal. Négy-öt soron is ráment a hat méter hosszú szálfa, egy tankra felraktak tíz-húsz köbmétert is. A sofőrök oroszok voltak, de volt, amikor német is volt közöttük. Azt a marhaságot is megcsinálták, hogy egy jó hosszú rönköt kihúztak előre a többi fa közül, mintha ágyúcső lett volna, úgy nézett ki, mint a tank. A nagyon veszélyes helyeken, ahol völgyek voltak, vagy pedig vizesebb talaj volt, rönkutat csináltak: raktak le hosszában fenyőfákat, azokra megint tettek egy sort keresztben, aztán azon mentek az autók. Fakitermelésnél a normát teljesíteni kellett, és hogy az erőnket kíméljük, csaláshoz kellett folyamodni. A rakásba rakott fát átadtuk, de másnap a rakás felét egy másik helyre raktuk át és ezt is beszámítottuk a napi termelésbe. És ott ám mindenféle lopás is ment, egész autókkal vittek, volt, amikor rönkfákat, volt, amikor tűzifát. Megrakták és elvitték, csak arról tudtuk, hogy nem hivatalos helyre megy, hogy semmi papír nem volt rá kiállítva, mert láttuk, hogy írnak-e, vagy nem. Ez így ment sokáig, de aztán már sok volt a különbség a kimutatás és a valóság között. Aztán még farakásokat is meggyújtottak, így lett kimutatva a hiány. Közben még, 1947 karácsonya táján kikerültem a fokinói állomásra, rönkfákat raktunk a vagonokra. A rakodásnál egy osztrák volt a parancsnok, és ő válogatott az emberek közül, nevem szerint engem is német származásúnak tekintett. Az állomáson egy öreg épületben voltunk elszállásolva, egy nagyobb helyiségben, valamikor raktár lehetett. Tizenöt főből állt a rakodócsoport, kettő német, öt magyar és nyolc osztrák, a főnökkel együtt. A napi munkánk abból állt, hogy a kiszállított rönkfát vagonokra raktuk. Hosszuk szerint raktuk a platókocsikra a húsz-hatvan köbméter fát, a vagon nagyságától függően, negyven-hatvan tonnásak voltak ezek. Oldalain stofnik voltak fából vagy pedig gyárilag gyártott szögletes vasoszlopok, amiket ki lehetett venni, ezek közé húztuk be a rönköket, amiket két és fél méter magasra lehetett felrakni. Két hosszú rönk volt a vagonhoz állítva, és ezen gurítottuk a fát a stofni közé. A vagon oldalához volt kötve a kötél, a fa alatt átvettük és húztuk, ami aztán a végén beesett a vagonba a stofnik közé. A farakás fél magasságban össze lett kötve lánccal, vagy hathét milliméter vastag dróttal, ugyanúgy a teteje is. Naponta négy-hat vagont raktunk így meg.
