Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
szobaféle volt, a közepében egy kemencével, amit kívülről lehetett fűteni. A helyiségben beaggatták a ruhákat ruhaakasztókra és fél óráig bent tartották, ez idő alatt a magas hőmérsékletben elpusztultak a tetvek és a serkék. Amíg bent voltak a ruháink, lefürödtünk vályúszerű dézsában: kaptunk három német katonasisaknyi meleg vizet, és úgy mosakodtunk, hogy a víz visszacsurgott a dézsába. Fürdés után átmentünk a másik helyiségbe, ahol a szőrzetet lenyírták nullásgéppel. Ezt mindig ellenőrizte egy orvosnő, aki az ajtóban állt és végignézett rajtunk, mint ahogyan a vásáron az állatokat nézik. Napi tisztálkodásra körülbelül két liter víz volt a fejadag, ez nem volt alkalmas ivásra. Ilyen fürdő-fertőtlenítő minden lágerben volt, és még valami amerikai gyártmányú porféleséget is használtak, tetvek ellen. Plavszki büntetőláger Aztán a plavszki büntetőtáborba kerültem, mert valakinek nem tetszett, hogy megmondtam az igazat. Ugyanis a magyar tiszteknek nem volt semmi funkciója, nem kellett dolgozniuk se. Külön megkapták a kenyeret, cukrot, vajat, meg mindent, de még a mi konyhánkra is eljöttek enni. Ezt a raktárostól tudtam meg, aztán valaki előtt eljárathattam a számat, így egy csoporttal Plavszkba kerültem, de azt nem mondták, hogy az egy büntetőtábor. A munkahelyünk egy kőbánya volt a Pláva folyó partján, dombos részen terült el. Kietlen, elhagyatott táj volt, utáltuk, olyan siralmas hely volt. A folyó melletti domb huszonöt méter magasnál több nem lehetett, de az mind kő volt. Az őrök is elég durvák voltak, szigorú fegyelmet tartottak. A kőbánya körül négy golyószóró volt a toronyba felállítva, nem volt szabad felmenni a dombra, csak a bánya talaján mozoghattunk. A láger a folyó jobb partján, egy lapos fennsíkon volt. Deszkabarakkok voltak, aránylag jó szállás volt. A bányában bányászták, robbantották a követ, aztán osztályozva volt a szállításkor. A legtöbbet útépítéshez vitték, Plavszk is közel volt a Moszkva-Taganrok főútvonalhoz. Érdekes esetnek voltam szem- és fültanúja egy vasárnap délután. A lágerben németek is voltak, főleg tisztek. Nagy viták voltak az orosz parancsnok és a német tisztek között, mindig háborúsdit játszottak. Elsimították a homokot a talajon és rajzolták a csaták színhelyét. Akkor éppen a debreceni páncélos csatát játszották. Egy német őrnagy Debrecen védője volt és a lágerparancsnok volt a támadó orosz ezredes. A német a védőállásokat rajzolta, az orosz meg a támadás irányát, a tankokat egy-egy darab fa helyettesítette. Lejátszották a csatát, magyaráztak egymásnak, majd utána vigyázzba vágták magukat, tisztelegtek és kezet fogtak. Az egyik oroszul mondta, a másik németül, a fontosabb dolgoknál mindig volt tolmács. De a németek között azért volt elég sok olyan, aki tudott oroszul, például aki az elejétől kezdve a keleti fronton volt és olyan beosztása volt, ahol megtanult. Én az orosz nyelv tanulásában nagyon hanyag voltam. Aztán megbántam, de hát hiába, eső után köpönyeg. Megtanulhattam volna, mert lett volna alkalmam rá - kosárkötő voltam, szabadon kijárhattam a vesszőskertbe, civilekkel érintkezhettem, Mcenszkben krumpliőrségben is voltam, ott is érintkezhettem a civilekkel. De utána már majdnem mindig csoportokban voltunk, télen volt csak az, amikor visszajöttünk a melléktáborba, a kőbányába, és ott is csak a Pedróval lehetett beszélni, de ő szűkszavú volt. 1947 húsvétja előtt kerültünk Plavszkba. Tavasz kezdete volt, olvadt a hó, húsvét közeledtére már alig volt, csak foltokban maradt és a kis folyócska, Pláva eléggé meg-179
