Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Kőrös Zoltán: Előszó
17A visszaemlékezőim egy része - főleg a fiatalabb korosztályúak, akik nem voltak alkalmasak a nehéz testi munkára - nem került tovább a gyűjtőlágerektől. Kállay György még a háború vége előtt került szovjet kézre, német területen. A iasi-i lágerből 1945 szeptemberében érkezett haza szülőfalujába, Csütörtökbe: „Úgy volt, hogy visznek ki minket is, de aztán jött Sztálinnak valami parancsa,14 hogy már többet nem visznek és így eresztettek el Romániából, lasi-ban egy nagy kolostor volt, ott már bent aludtunk, de nem ágyakon, hanem szalmán. Az egy nagy tábor volt, nagyon sok fogoly volt ott. Csak olyan két drótkerítés volt és ott jöttek-mentek a civilek. Volt olyan fogoly, aki nagyon cigarettázott - kidobott pokrócot, és a civil cigarettát dobott be helyette. Ott már egy cseppet lazább volt az őrzés, az oroszok nem voltak annyira szigorúak. De az is a helyzettől függött, mert voltak olyan öregebb őrök, azok elnézőbbek voltak. De fiatalabbak a puskával: ki vagyok én!” Kovács Antal a rövid amerikai fogság után szovjet kézre került. Végállomása Máramarosszigeten volt - az ottani tábor a későbbiekben a Szovjetunióból visszatérő foglyok tranzittáboraként szolgált. Már ekkor találkozott azzal, hogy nem mindegy, hogy a foglyot Magyarország vagy a restaurált Csehszlovákia állampolgárának veszik-e: „Behajtottak bennünket a máramarosszigeti tüzérlaktanyába. Az egy átmenőtábor volt, oda vitték be a foglyokat, és onnan nyilvántartás szerint mentek vagonba, rakták őket a széles vágányra és mentek ki Oroszba. Nekem akadt egy tizedes haverom, aki írnok volt az oroszoknál. Azt mondta, vigyázzatok, mert ha magyarok vagytok, titeket is kivisznek. Hogy Csehszlovákiának nem volt harcoló hadserege a háború alatt, és azokat nem viszik ki Oroszországba. Aztán kérdi tőlem, hogy mi a kerületemnek a neve, ahonnan vagyok. Mondtam neki, hogy Bratislava. Öten-hatan bacsfaiak így egybetartottunk, úgyhogy nem vittek ki bennünket.” A szovjetunióbeli végcélba vonattal, marhavagonokban szállították a hadifoglyokat. Az út minősége több tényezőtől függött, de a visszaemlékezők tudatában inkább a rossz emlékek maradtak meg. Azok a hely, az étel, innivaló hiányával függőitek össze és nemegyszer a fogvatartók kíméletlenségével. Geskóné Simon Ilona és falubeli fogolytársai három hétig utaztak keleti irányba - az utolsó háborús év januárja volt, és az internáltak megpróbáltak fűteni a marhavagonban: „A kályhacső el volt fordítva és amikor elindult a szerelvény, a füst mind bejött a vagonba. A végén már olyan füst volt, hogy már mi, a gyengébb szervezetűek azt hittük, hogy megfúlunk, úgyhogy kezdtük kiverni a bedrótozott ablakocskát. Az orosz katona ott utazott a vagonunk tetején, és ahogy vertük az ablakot, meg kiabáltunk, azt hitte, hogy szökni akarunk. Betartotta a puskacsövet az ablakon, hogy agyonlövöldöz bennünket. Nemsokára megállt a szerelvény, kinyitotta a vagonajtót, és csak akkor látta, hogy milyen füst van.” Huóko Károly még 1944 őszén, Erdélyben esett fogságba. Aszovátai és brassó gyűjtőtáborok után kezdődött a nehéz utazása Keletre: „Akinek jutott, jó, akinek nem jutott, úgy is jó. Az első nap nem kaptunk semmit, másnap kaptunk száraz kenyeret, harmadik nap kaptunk rá vizet, negyedik nap jutott valami főtt étel, olyan káposztaféle. És ez így ment végig, egész három hétig.” 14 Itt valószínűleg az 1945. augusztus 13-án az Állami Honvédelmi Bizottság által kiadott határozatáról van szó, ami összesen 708 ezer fogoly (köztük 150 ezer magyar) szabadon bocsátásáról szólt. Varga, 2009, 170.
