Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
már úgy volt, mintha családtagok lennénk. Minden este hoztunk az erdőből egy-egy két-három méteres fát, amit napközben elkészítettünk. Amikor eljöttünk onnan, több mint két öl fa volt összehordva. A családfő kocsival járt, szalmát, szénát szállított a szomszéd kolhoznak, mert több kisebb kolhoz összetartozott. Szénakazal őrzése 1946. december derekán már vissza is mehettünk a lágerbe. Megint a kőbányába jártunk dolgozni, de pár nap múlva szénakazalhoz kerestek őröket. Megkeresett a lágerparancsnok-helyettes, a csallóközi gyerek, nem-e mennénk el hárman őröknek, ott szabadon leszünk, jobban hozzájutunk valamihez. Elvállaltuk. Eljött értünk egy autó, kiadták tizenöt napra a kosztot: krumplit, olajat, cukrot, sót, kölest, hajdinakását, füstölt halat és szárított kenyeret. Egy váltó alsóruhát és birkabőr bundát is kaptunk. Felpakoltuk és elindultunk, körülbelül harminc-negyven kilométerre a lágertől letértünk az útról, és leraktak egy kolhoznál. Azt mondták, innen majd szánkóval visznek tovább. Déltájban jött két szánkó, felpakoltunk rá és elindultunk. Két óra hosszat mentünk, mire odaértünk a széna kazlakhoz. Egy cirkuszos kocsi volt ott, négy fekhellyel, egy asztal, két szék és egy benzineshordóból készült kályha, fűrész, és két balta. A benzineshordóból egy cső vezetett, ami ki volt nyomva a bódé falán, a lyuk körül volt rakva bádoggal, hogy a fával ne érintkezzen. A tűz állandóan égett, így ki lehetett bírni. De ha éjjel kialudt a tűz, hideg volt, az egyikünk mindig figyelt rá. Az új lakásunk elég szellős volt, a deszkák közötti nyílásokat betömködtük vatelinos ruhadarabokkal, amit ott találtunk. Ivóvíz nem volt, havat olvasztottunk, ebből főztünk, ittunk, állandóan tele volt a tűzhely. A szénára vigyázzunk, el ne lopják vagy meg ne gyújtsák. Amikor indultak vissza a szánkókkal, a brigádvezető puskát és egy tarisznya töltényt adott. Azt mondta, hogy ha jönne nyúl vagy őz, lőjük le és készítsünk magunknak belőle valami ennivalót. És ha farkas jönne, ne ijedjünk meg, mert az úgyis elmegy. Még hozzátette, hogy tüzelőt annyit vágjunk, amennyi kell, van itt fa elég. A szénakazlak harminc-negyven méterre voltak egymástól egy nagy füves terület közepén, itt-ott egy-két fa is volt, amit le is fűrészeltünk. Majdnem mindennap szánkókkal jöttek szénáért, egyszerre csak keveset vittek el. Naponta kétszer-háromszor megkerültük a kazlakat. Csak egy alkalommal tudtunk nyulat lőni, őzikét is láttunk, de csak távolról. Az őrszolgálatunk csak olyan képletes volt, mert senki sem veszélyeztette a kazlakat. Szénaszállítás közben egy idős bácsika megmutatta, melyik kazal alatt van elrejtve a krumpliverem, ha kevés lenne az ennivalónk. Csak ezek után világosodott meg előttünk, hogy miért állnak oda szállításkor a szánkóval a kazalhoz, amikor abból sosem raknak szénát. Mi nem álltunk felettük, amíg rakodtak. Ez után mi is odajártunk vételezni, és már nem kellett az élelmet úgy beosztani, mert krumpli volt bőven. Azelőtt olyan finoman megpucoltuk, hogy alig volt a héjjal veszteség. Hat hétig voltunk kint szénaőrségben. Nem volt rossz hely, csak a szél süvítése zavart, mindig fújt, hol gyengébben, hol erősebben. Állandóan mínusz 15-20 °C volt, no meg a sok hó, hatvan-kilencven centi hóvastagság volt. És mindig attól kellett tartani, hogy a kocsink meg ne gyúljon, mert akkor megfagytunk volna. Szerencsénkre ez nem történt meg és épen kerültünk viszsza a lágerbe. Ahogy visszakerültünk, megkezdtük a kosárkötést. Megint a téglaépületbe kerültünk, ez itt már jó hely volt. Lágerben a tisztálkodás tíznaponként volt: melegvízben fürdés, tiszta alsóruha cseréje, a felsőruháink fertőtlenítése. A fertőtlenítő egy kisebb
