Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
adott helyekre, falura vagy kolhozokba vagy a lágerünkbe építkezési anyagot, cementet, követ, téglát, meszet és faanyagot szállítottunk. Az az előny volt ebből, hogy őr nélkül voltunk, propuszkával, engedéllyel ellátva, és a szállított anyagból mindig tudtunk valamit eladni a civileknek, aztán a pénzen ennivalót és vodkát vettünk, nem éheztünk. Hátránya az volt a dolognak, hogy nem volt kötött munkaidő, későn érkeztünk, vagy valahol megszálltunk, ahol csak ülve tudtunk aludni. És hideg időszakban az volt a helyzet, hogy az autók starter nélküliek voltak, kézzel kellett kurblizni és nem bírtuk begyújtani. Akkor vödörbe beleöntöttünk egy liter naftát, meggyújtottuk és alulról melegítettük a motorteknőt és mikor föl melegítette, át tudtuk fordítani. És hát ki hajtja be: hát a fogoly. Csupa korom, olaj voltam. Aszfaltozás Lapasznyán Május utolján összeállítottak egy negyvenfős brigádot, majd június elején két teherautóval elindultunk északnak, Moszkva irányába. Egy Lapasznya nevű kis városka határába vittek, homokbányába. Sátorokba voltunk helyezve, őr nélkül, csak egy orosz hadnagy járt ki hozzánk naponta, de az bent lakott a városban. Nem egész egy hónap alatt felépítettük a tábort. Ez után még negyven főt hoztak ide, és megkezdődött az a bizonyos Moszkva-Rosztov-Taganrog közötti út építése. Egypár kilométeren már megvolt az alapozás, és mi ezt burkoltuk. Én az aszfaltkeverő gépen dolgoztam. Az egy lábakra épített henger volt, amit egy sztalinyec hajtott, nagy hernyótalpas traktor. A henger olyan öt-hat méter hosszú volt, lassan öntötték bele a homokot, és mivel csigaszerű volt. Vitte hátra, és mire hátra ért, elérte azt a bizonyos hőmérsékletet. A leírt utasítás szerint törött követ engedtek hozzá, és amikor a keverék elérte a 140 °C-t, akkor engedtük hozzá a kimért szurkot és ezt addig kellett kevertetni, amíg a 160-170 °C-t el nem éri. A kész aszfaltot a teherkocsinak a platójára engedték rá és vitték ki az országúihoz. Még az autón is meg lett mérve a hőfoka, 120 °C-on alul és 180 °C-on felül már nem volt szabad az útra kiküldeni. Ha véletlenül nem jól sikerült, az már selejtbe ment. Azt a homokbányának a területén leeresztették, voltak emberek, akik elterítették vasgereblyével. Volt, ahol hatvan centi mély gödörben volt a selejt aszfalt. Órát is adtak, mert pontosan kellett bejegyezni, hogy hány percig száradt az anyag, mikor eresztettük ki. Volt ott egy Delatin nevű kis parancsnok, minket, magyarokat utált, mert a háború alatt fogságba esett, és nagyon megverték a magyarok. Meg is mondta, hogy gyűlöl minket. Ő nem adta oda a karórát. De aztán már volt olyan megfigyelésünk, hogyha ráköptünk a szurokra, és ha még egy fordulóig rajta maradt a köpés, még nem volt eléggé forró, de mikor szertefröccsent, akkor már biztos, hogy megvolt a százötven fok. Itt dolgoztunk, de ha a lágerparancsnok megkért, hogy menjünk a homokbányába és rakjunk meg két kocsit, segítettünk. Mentünk, mert sok mindent elnézett, például a krumplilopást. Szabadon engedett, mert megbízott bennünk, és bennünk is volt annyi illendőség, hogy megraktunk neki egy-két autót homokkal - hogy aztán azt hova vitték, az már minket nem érdekelt. A homokbánya egy domboldalban volt, a homok tetején két méter vastag vörös talajréteg volt, erdő borította a dombot. A fákat kiirtották, és az agyagréteget elhordták sztalinyeccel. Az alatta levő kristálycukorszem nagyságú homok tizenhét méter vastagságú volt. A bánya észak-dél fekvésű volt: reggel, amikor a nap kelt és este, amikor nyugodott, a homok a szivárvány minden színében ragyogott, olyan üvegszerű volt, ilyent én még nem láttam. A homokszint elérése után kezdődött a homokbányászat. A felső részéről mindig letaszítottuk hosszú nyelű lapátokkal: amikor már jó 173
