Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
SULCI JÓZSEF 170 mondani, ha bejön a lágerbe. A vesszőskertben elmeséltük a többieknek, és már úgy könyveltük el, hogy vége lesz a szabad kijárásunknak, szomorúan ballagtunk a láger felé. Másnap reggel, mikor a többiek kimentek munkára, a parancsnok feljött hozzánk a kosárkötőbe és nevetve kérdezte, hogy vagyunk, megy-e a munka, van-e már készen kosár. Mondtuk, hogy jól vagyunk és a munka is jól megy. Kérdezte, hogy mikor megyünk vesszőért? Mondtuk, hogy ma nem megyünk, mert van élég. Nevetve elköszönt és elment, minden letolás nélkül. Már kezdtünk reménykedni, hogy megúsztuk minden baj nélkül. Amikor elfogyott a vessző, úgy mentünk szedni, mint azelőtt, de nem adott őrt hozzánk. Akkor már láttuk, hogy ez egy rendes ember, nem gyűlöl minket, hadifoglyokat. Kőbányában A kosárkötéssel egész december elejéig foglalkoztunk, majd utána a folyó mentén levő kőbányába jártunk dolgozni. Olyan nyolc-tíz méter magas felszíni bánya volt. A követ útépítéshez hordták autókkal, a rakodást is a hadifoglyok végezték, az autóút Moszkvától Taganrogig, a Fekete-tengerig épült. A munka elég nehéz volt, a kőtöréshez erő kellett, a koszt ehhez kevés volt, hamar elfáradtunk. Az elején én is törtem a követ, elég nehéz volt a nagy kalapáccsal ütni. Mint a szék, vagy mint a sporhelt, akkora darabokat törtünk, mint a hülyegyerekek. Ütöttük, forgattuk, de nem akart törni, már lassan majdnem gömbölyű lett. Aztán akik azelőtt kőbányában dolgoztak, megmutatták, hogyan kell. A kő erezetének lefelé kellett mennie, és mikor ráütöttünk, valahol megpattant. Erre a hajszálrepedésre már elég volt csak olyan apróbbat ráütni a kalapács élével és akkor már könnyen széthasadt. A munka nem ízlett, de csinálni kellett, más megoldás nem volt. A kőbánya a lágertől körülbelül másfél kilométerre volt, az ebédet mindennap ide hozták ki, kint a szabadban fogyasztottuk el. Szélben, esőben, hóban, hidegben, itt már minden ellenünk volt. Ebédidő alatt a lőmester szétrobbantotta a nagyobb darab köveket, amit nem lehetett széttörni. Hatalmas kőtömbök voltak, olyan két-három tonnásak. Én többször nézegettem, hogyan csinálja, és ő ezt észrevette:- Ti specialiszta? - egyszer rákérdezett, és rábólintottam. Ásványrárón a páncélelhárító tanfolyamon tanítottak robbantásokra. Ennek alapján mertem hozzá csatlakozni. Ettől a naptól kezdve már nem törtem a követ, hanem ővele mentem robbantani. Volt egy deszkabódé, abban voltunk, míg a többiek dolgoztak kint a hidegben. Jobb volt, mint kint, de azért eléggé átfújta a szél, hiába volt kályha, annyira nem melegítette át. A lőmestert Pedrónak hívták, engem meg Joszipnak hívott. Míg a többiek törték a követ, addig mi elkészítettük a gyutacsokat. Én a gyújtózsinórokat vagdaltam, mindig olyan méretre, amilyenre ő mondta, a robbanóanyag mennyiségét ő szabta meg a kő nagysága szerint. A gyutacsokat ő rakta be, nekem azt nem engedte. Amikor a többiek ebédeltek, addig mi felrobbantottuk a nagyobb darabokat. Robbanáshoz én adogattam a gyutacsot, ő tapasztotta le, lefújtotta agyaggal, majd következett a zsinórok meggyújtása. Sorozatrobbantás volt, harminc kőt robbantottunk - számolni kellett, hogy fel-e robbant az összes töltet, addig nem volt szabad odamenni az embereknek dolgozni, míg ezt le nem ellenőriztük. Mindig a Pedró számolta a robbanásokat, mert ő volt a felelős. Ha egyel kevesebb robbanás volt, végig kellett menni, hogy hol van az, ami nem robbant föl. A biztonság kedvéért már nem nyúlt a töltethez, hanem újat pakolt mellé, ami aztán a másikat is fölrobbantotta. Voltak olyan esetek is, hogy a bánya oldalából akkora tömbök leszakadtak,
