Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
168 volt, tizenhét templomnak a romjai voltak itt, volt, ami félig le volt rombolva, néhol még nagyon szép torony is állt, és volt olyan is, ahol festményt láttunk a falon - még ha az időjárás is érte, gyönyörű volt. A viszonylag ép templomokat raktáraknak használták, elég volt, ha megmaradt a bolthajtása, amiről lecsurgott az eső és nem ázott be. Minket egy dombtetőre épült masszív kőépületbe vittek, azelőtt zárda vagy kolostor lehetett, körül volt kerítve körülbelül kétszázszor száz méteres rossz drótkerítéssel, amit aztán újonnan be kellett keríteni. Az udvarhoz is kerítettünk vagy háromszáz méter hosszú, kétszáz méter széles részt, de elkülönítve. Az épületben apró, kétszer három méteres helyiségek voltak, négy-hat ember számára, emeletes priccsekkel, ezekbe szállásoltak el minket. Az ablakok kisebbek voltak, és ki voltak törve. Olyan megoldást találtak ki, hogy az ablak helyett három sor befőttesüveget állítottak egymás fölé, valami lemez volt közöttük, és a legfelső sort ki lehetett venni, így szellőztettek. Amikor visszatettük, vastagabb posztóval be lett nyomva, az volt a szigetelés. Ezt nem mi oldottuk meg, még a háború előtt is voltak itt orosz foglyok, politikai láger volt, legalábbis az orosz civilek így mondták. Szeptember 9-én kilencszáz német hadifoglyot hoztak ide, és azok bunkerokat építettek maguknak. Közülünk is részt vettek az építkezésen, de mi egyelőre még a kolostorban maradtunk. Már télre be is fejezték az építést. A németek inkább szakemberek voltak. Magyarból volt a lakatos, kovács, akik rengeteg szerszámot csináltak. Nyersanyag volt, olyan jó fogókat csináltak ám: rendes fogót, lapos fogót, csípőfogót és kisebb-nagyobb kalapácsokat is. Mcenszk a Zusa nevú folyócska két partján épült, nagyon magas fahíd épült fölé, ami nekünk nagyon feltűnő volt. A folyó mély beágyazású volt, nyáron majdnem mindig kiszáradt, ha volt is benne víz, csak bokáig érő, térdig érő nem volt soha. Elejével nő őreink voltak, fiatal katonalányok, odavalósiak voltak, és ők mondták, hogy majd tavasszal hóolvadáskor meglátjuk, hogy annyi víz lesz benne, hogyha a hídról lehasalunk, megmeríthetjük a csajkát. Nem hittük el, kinevettük őket. Aztán amikor március 19-20-án megkezdődött az olvadás, igen gyors lefolyású volt, négy-öt nap alatt annyira felduzzadt a víz, hogy a hídról meg lehetett meríteni a csajkát. A folyó menti lakásokat és a raktárakat is elöntötte a víz. De ez csak pár napig tartott, amilyen gyorsan jött a víz, olyan gyorsan el is ment. A legérdekesebb az volt, hogy amikor jött az olvadás, este még száraz lábbal mentünk be a bunkerba. Órák alatt megváltozott a helyzet, és reggel, amikor jöttünk ki, már tocsogó volt a hó, összeroskadt. Három nap alatt el is tűnt. A legkeményebb tél olyan mínusz 28-30 fok körül volt, egyszer Mcenszkben volt mínusz 31 fok, az volt a leghidegebb. Kosárkötés Amint már említettem, nők, lányok voltak a lágerőrök, be voltak rendesen vonultatva, mint a katonák. Munkásszázadokban voltak, a hadsereget kísérték, például kisebb hidakat vagy pontonátkelőhelyeket építettek. 1945 őszén cserélték le őket férfiakra. A kerítés rendbehozatala után kérdezték, ki tud kosarat kötni. Hárman jelentkeztünk: én, egy Nyíregyháza környéki Szilágyi István és egy újfehértói, Szabó József, neki kosárkötés volt a rendes foglalkozása. A kosárkötést még 1940 telén tanultam Muzslán, az öreg iskolában volt a tanfolyam. A lágertől körülbelül öt-hatszáz méterre volt egy nagy, olyan kéthektáros vesszőkert. Ez mind nemes vessző volt, vörös és sárga héjú, nagyon jó hajlékonyak voltak. Ez még a régi ültetés volt, azok a foglyok dolgoztak vele, akik háború előtt voltak ott. Kijött velünk egyik katonalány: a parancs az volt, hogy szedjünk vesszőt és mutassuk be, milyen kosarat tudunk kötni. Szedtünk
