Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
parancsnoknál mint tolmácsok, és valami papírkimutatást is végeztettek velük. Valami szláv nyelvet kellett tudniuk: például olyan, aki az első republika alatt katona volt és megtanulta a cseh vagy szlovák nyelvet. Magyar részről egy csallóközi gyerek volt a helyettes, még a karantén ideje alatt ismertem meg, ő szokta nekünk mindig megmondani, hogy hova lehet, hova kéne menni dolgozni. Mondtam is neki, hogyha valahova menni kellene, mi jelentkezünk, ismertem a csoportunkat. A kolhoz után kérdezte tőlem:- Vannak közöttetek bádogosok? Kellene öt ember bádogtető-javításhoz egy kórházhoz.- Vannak, persze - és másnap reggel már jelentkeztünk is a kapunál. Fél óra várakozás után megjött értünk a kórház gondnoka, útközben magyarázta, hogy mit kell csinálni: a tetőn sok lyuk volt még a harcok idejéből, azokat kell befoltozni. A lágertől olyan két kilométerre volt a kórház, egy ü alakú hatalmas épület, elég lapos bádogtetővel. Kaptunk két kalapácsot, két fogót és egy bádognyíró ollót, ez volt az összes szerszám. Néztünk egymásra, hogy mit kezdjünk ezzel? Magyaráztuk, hogy ez nem elég. Azt mondta a gondnok, hogy ez elég. Összenéztünk: minden személyre egy szerszám jut. A gondnok felvitt a tetőre, bezárta utánunk a padlásajtót és azt mondta, hogy délben majd jön, leenged ebédre, amit itt a kórházban kapunk. De a páciensekkel nem szabad érintkeznünk, mert ezek nemi betegek. Néztük, hogy mit is kell csinálni: elég sok apró lyuk volt, nem voltak nagyok, de mikor esett az eső, vagy olvadt a hó, becsöpögött rajtuk a víz. A bádogosok nekiálltak, a lyuknál kivágták a bádogot négyszögre, vagy tégla alakúra.- Józsi, szabd rá a foltot - és odalökték a bádognyíró ollót.- Nem vagyok bádogos, nem értek hozzá...- Hát akkor hogyan tudtál jelentkezni?- Biztos voltam abban, hogy ennyi ember között akad bádogos is... így lettem bádogos, egy kicsit beletanultam a szakmába. Körben a tetőszélen olyan harminc centi magasan ki volt húzva két szál drót, ami a hóolvadáskor a lecsúszó havat szétnyírja, legalábbis ezt következtettük, ez mellé feküdtünk napozni, mivel jó idő volt. Ez egy háromemeletes épület volt, jó időben jó kilátás volt a város minden részére, nézegettünk körül, tájékozódtunk, hol is vagyunk. A városnak ez a része az Oka folyónak magasabb partján terült el, ezen a magasabbik részen volt a lágerünk is. Az Oka kicsi, de mély beágyazású folyó volt, a partja jó két-három méter magas volt. Vasútállomás a folyó túlsó, alacsonyabb részén volt. Amikor a tetőnek az udvar felőli részén dolgoztunk, az ablakokon keresztül beláttunk az épületbe, ahol nő betegek voltak, mert a férfiak külön szárnyban voltak. Ezek mind fiatal nők voltak, integettek nekünk, mi meg visszaintegettünk. Volt közöttük olyan, aki fenyegetett, csúfolt, volt aki a melleit mutogatta, vagy a fenekét fordította felénk, volt aki meztelenül állt a nyitott ablakban, odakiabáltak nekünk, de nem értettük meg az orosz nyelvet. Délben leengedtek és a konyháról kaptunk kórházi kosztot: az mindjárt másabb volt, mint a lágeri, örültünk, hogy oda kerültünk. És közben a lágerben is megkaptuk az ebédadagot: egy négy-öt decis kanál sűrű levest, hajdinakását, koptatott búzát, krumplit, káposztát, répát, meg valami daraféleség volt. Nagyon jó helyünk volt, de ott is csak öt napig voltunk. Vasútállomáson Ha valahol elvégeztük a munkát, vagy pedig máshol sürgősebb volt, áthelyeztek minket. 165
