Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Sulci József

Ion, utána meg már mögöttünk. Ausztriában olyan helyzet volt, hogy már a németeknek se lehetett nagy kedvük harcolni, ott már ellenállás se volt, nagyon kevés helyen lehetett gépfegyverropogást hallani, inkább repülőkről bombáztak. A front mindig csak olyan öt-hat kilométer távolságra volt tőlünk, állandóan hallhattuk az ágyúdörgést, meg a repülőtámadásokat. Mikor már nagyon közeledett a front, mindig megjelentek a német katonák és hátrafelé hajtottak. De ennivalóról nem gondoskodtak.

Egy alkalommal légiriadó volt, dél felől két angol vagy amerikai dupla testű repülőgép jött, felderítők. Géppuskáztak, de minket nem találtak el. A mögöttünk lévő domboldalon német tüzelőállás volt, 30 mm-es négycsövű gépágyúval, német katonanők voltak oda beosztva és egy vadászgépet sikerült lelőniük. A pilóta kiugrott ejtőernyővel - hogy aztán mi lett vele, nem tudjuk. A vadászgépek után jöttek a bombázók, de azok már fönt, tizenegyezer méter magasban voltak, úgyhogy azokra nem is lőttek egyet se. Ezek nem bombáztak minket.

Arcvonalban nem voltam, de a bombázás is ronda volt. Egy kis városkán át mentünk, nem tudom a nevét, éjjel volt, éjfél körül kezdtek bombázni, és ez egy olyan jó óra hosszan tartott. Nem kívánom senkinek. Azt nem tudom megérteni, hogy annyira bele voltunk nyugodva, hogy nekünk abban kell lenni és hogy mentünk keresztül mindenen. Zúgott a repülő, már nem is reagáltunk rá. Az ember csak azt tudta, hogy zúg a repülő, potyognak a bombák, itt robban, ott robban, a villanyvezetékek lelógva, lépett az ember, beleakadt a lábába, megrántott valamit, amott meg szikrázott, az között mentünk éjjel. Nem tudtuk, hova menjünk, csak azt, hogy valahova el kell tűnni. Talán valahogyan az emberben az az egy volt, hogy ki innen, ki innen. Arra se gondolt, hogy meghúzza magát, míg elmúlik ez az időszak. Olyan végső esetben csak a menekülés jár az embernek az eszében.

Ausztriai tartózkodásunk ideje alatt sehonnan sem kaptunk élelmet, csak ami tartalékunk volt, meg amit elloptunk a civilektől. A szállásunk általában szénapajta volt, vagy az erdőben aludtunk - ha már ezt alvásnak lehet mondani -, fenyőgallyakból és a lehullott levelekből összerakott halmokon. A hegyek között sokat fáztunk, éjjelente esőben is aludtunk, teljesen átázva. Amikor pajtában aludtunk, akkor már jó volt, ilyenkor sikerült valamit lopni, leginkább tyúkkal, tojással, krumplival pótoltuk a gyönge katonai kosztot. Egy pajtában rengeteg ruhára bukkantunk rá - ágynemű, abroszok, törülközők, konyharuhák, ingek, gatyák és női alsóneműk -, egy magyar repülős katonatiszté voltak, mert a neve fel volt tüntetve a csomagokon. Felpakoltunk ezekből a hátizsákjainkba és később a civileknél árusítottuk élelemért, mert azok szűkén voltak ruházatból, így tartottuk fenn magunkat. Útközben találkoztam magyar tüzérekkel, köztük volt két muzslai is, Zalaba József, aztán nem sokkal később Foltán Jánossal, akinek adtam bakancsot, mert rossz volt a cipője, ezek mind fiatal gyerekek, leventék voltak, akiket a nyilasok nyugatra kényszerítettek.

Rosenau és a háború vége

Az Ybbs folyó völgyébe kerültünk, majd ezt követve mentünk tovább, és 1945. május 2-án Rosenauban telepedtünk le, egy kis faluban, ami csak két sor házból állt az Ybbs két partján, a hegyek között. A faluszélen, egy pajtában húzódtunk meg egypáran, a többiek is hasonlóan helyezkedtek el. Tőlünk délre volt Waidhofen, de az már egy kis városka volt. Waidhofen és Rosenau között egy kis vasgyár volt, a falut Böhlerwerknek hívták. A németeknél is úgy volt, hogy ahol legalább tíz-tizenöt ember dolgozott, ott már csak katonai dolgokat gyártottak, Böhlerwerkben például katona-153