Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
tuk a parancsot, hogy hátra kell vonulni, irány Mosonszentmiklós, Csorna, majd a további parancsot ott megkapjuk. Csorna szélén lövészárok volt, a civilek ki voltak rendelve ásásra. Ide irányítottak, hogy itt leszünk, készüljünk a védelemre. Engem egypár katonával lövészkutakba irányítottak, a városszéli házak kerítése tövébe. Három páncélöklöt kaptunk. A század ment tovább, csak minket hagytak a falu szélén, hogyha az orosz páncélosok jönnek, lőjük ki és tartóztassuk fel őket. És hogy be kell várni, hogy legalább ötven méterre legyen a tank. Hát ki várta volna be? A zászlós, aki a páncélöklöt kiadta, olyan csendesen megsúgta, hogyha komoly helyzetre fordulna a dolog, védjük a bőrünket, hagyjuk ott az egészet, legfeljebb vegyük ki az i n d ítótö Itetet és vonuljunk át a városon keresztül Kapuvár irányába, mert ők arra fognak vonulni. Olyan fejetlenség volt már a magyar hadseregben, hogy nem tudott senki eligazodni. A visszavonuló katonák is arra szólítottak, hogy hagyjunk mindent. Már jó szürkület volt, amikor kivettük az indító töltetet és visszavonultunk. Kapuvárnál utolértük a századunkat, tovább haladtunk Sopron felé, de itt már az utakon nagy torlódás volt. Szállás is csak a szabad ég alatt volt, vagy valami pajtában. Sopronba érve meg sem álltunk a városban, Ágfalva felé mentünk. Az út mentén volt egy nagyraktár, onnan már a civilek is vitték az ennivalót. Amikor odaértünk, már csak cukor, liszt, zsír és bab volt, mi már csak ezekből töltöttük meg a GH-s kocsinkat, és persze mindenki amit a hátizsákjába tudott pakolni. Be sem fejezhettük, mert jöttek a repülők, lőtték az utat, és apró kis bombákat dobáltak, légiaknáknak is mondták ezeket, olyan forma volt, mint a literes üveg és ütődésre robbant, ilyeneket tucatszámra dobálták, mintha vödörből öntötték volna. Én az út menti árokban feküdtem hanyatt, úgy néztem a repülőket. Ez csak két-három percig tartott, közülünk nem sebesült meg senki, mert a bombák tőlünk távolabb robbantak. Kiértünk Ágfalvára és szállást kerestünk, de már házakban nem tudtunk helyet kapni, annyi volt a katona, mindenféle alakulat volt ott. A falu dimbes-dombos terepen helyezkedik el, erdővel körülölelve. A faluszélen egy pajta padlásán helyezkedtünk el és ott aludtunk egy éjszaka. Másnap reggel az erdőbe vonultunk, közel az osztrák határhoz ütöttük fel a tanyánkat, ott voltunk pár nap. A századparancsnokunk sem akart kimenni Ausztriába, de félt a katonai eskümegszegéstől, tétovázott a döntéssel. Nem tudta, mit csináljon, mert óránként változott a parancs és mindig máshonnan kaptuk. Még két pár lovunk volt, két kocsival, ennivalónk csak az, amit a soproni raktárból szereztünk. És ezen kívül még két hordó rum. Az írnok rábeszélte a századparancsnokot, hogy ne menjünk ki Ausztriába, maradjunk az erdőben és várjuk ki, hogyan alakulnak a dolgok. Abban bíztunk, hogy pár napon belül úgy is vége lesz a háborúnak. Bele is egyezett, azzal a feltétellel, hogy ő annyit iszik a rumból, hogy mindig részeg legyen, és hogy ne hagyjuk kijózanodni, így nem fog tudni semmiről és nem vonható felelősségre. Csináljunk, amit akarunk. Az alacsonyabb rangú tisztek olyan felelőtlenül, hanyagul viselkedtek, már várták a háború végét. Egész reggel nem láttuk az egyik zászlóst, úgy gondoltuk, hogy az már lelépett. Aztán kiderült, hogy elárult minket a nyilasoknak, mert maga is nyilas érzelmű volt. Délután egy óra körül láttuk, hogy katonák jönnek felénk, körülbelül két szakasz, negyven-ötven fő. Nyugodtan üldögéltünk, beszélgettünk - ha tudtuk volna, mi a helyzet, átmegyünk a határon, mert az közel volt. De ott az ember nem tudta, hogy ki kicsoda, micsoda, olyan forgalom volt. Odajöttek, körülfogtak és a századparancsnokot hívták. Mivel részeg volt, a szakaszparancsnokokat szólították, a fegyvert elvették tőlük, majd minket is felszólítottak, hogy adjuk át a fegyvereinket, a puskákat, meg ami volt, egypárunknak voltak spanyol gyártmányú ismétlőpisztolyok is. Leadtuk a 151
