Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Sulci József
kal a hátizsákot és a bőröndöt, és úgy adódott a dolog, hogy egy háznál disznótor volt és megvendégeltek minket. Utána úgy tíz-tizenegy óra között útnak indultunk, hogy majd egy adandó alkalommal elégetjük a papírokat, hogy nyoma se maradjon utánunk a század létszámáról. De már a falu végén elkapott egy nyilas járőrcsoport, igazoltattak, hogy hová megyünk és mit viszünk a hátizsákban meg a bőröndben. Elég volt kibeszélni magunkat, hogy eltévedtünk, keressük a szállásunkat és a századparancsnokot. Azt is kérdezték, miért vannak nálunk a század papírjai. Mondtuk, hogy ő a századírnok én meg szolgálatos vagyok. Be akartak kísérni Győrbe a nyilas parancsnokságra, de az úton találkoztunk egyik zászlósunkkal, aki igazolt bennünket, úgyhogy elengedtek. így a századdal maradtunk. Ásványráró Két vagy három nap múlva már Ásványrárón voltunk, ott szállásoltunk el a falu közepén. Akkor már valamennyire összekapták a katonaságot, onnantól kezdve kaptunk élelmet, de ott is már a németeken keresztül. Nem messze volt a hédervári konzervgyár, főleg májpástétomot meg húskonzervokat gyártottak, a katonaság részére is, kisebb-nagyobb csomagolásokban. Velem volt még egy búcsi fiú, Dobai József, géplakatos volt, a feleségénél hagytuk a civil ruhánkat, Tárkányon. Mi ketten sofőrök voltunk, és kettesével voltunk elszállásolva. Nagy Ferencnek hívták a tulajdonost, ahova beraktak minket. Elég nagy parasztház volt, de szegények voltak. Közös udvarban laktak a nagybátyjukkal, őnekik egy szoba volt és egy konyha, meg egy kamraféleség, istálló, félhaj. Nem tetszett nekünk a hely és próbáltunk mást találni. Az udvaruk végében volt egy rét, és annak a dombosabb részén egy új lakótelepet kezdtek építeni, volt ott már vagy húsz új ház, ezt a falurészt Arpáskertnek hívták. A Ferenc gazda azt ajánlotta, hogy oda menjünk szállást keresni. Az első háznál mindjárt találtunk is helyet kettőnk részére. Nagy Imrének hívták, olyan két-háromholdas kisgazda lehetett, barátságos ember volt, a felesége nagyon szőke asszony. Két lányuk volt, az idősebb Erzsébet, tizenkilenc éves, a fiatalabbik Anna, tizenhat éves volt. A szobában két ágy volt egymás mellett, mi ketten a Dohaival az egyikben aludtunk, a két lány a másikban és a szülők a konyhában. Első osztályú volt a szállásunk, mintha egy család lettünk volna. Minden reggel kaptunk egy bögre tejet és egy karéj kenyeret, utána a körletben az ebéd fekete kávé és kenyér, majd vacsora a szálláson, a kosztra nem lehetett panaszunk. A nappali tartózkodási helyünk Nagy Ferencnél volt, előttük volt a gyülekezőhely, innen indultunk néha gyakorlatra. Leginkább útőrség, eligazítás volt a dolgunk, mi, sofőrök a konyha körül őgyelegtünk, a többiek lőgyakorlaton voltak. Később mi is részt vettünk gyakorlatokon, páncélelhárításra képeztek minket, útaláaknázásra és hasonló robbantásokra. Panzerfausthoz is kaptunk egypár napos kiképzést. Az olyan erős lángot vágott ki hátra, hogy legalább öt-hat méter üres térnek kellett lenni az ember háta mögött, nehogy valami épület vagy gyúlékony anyag meggyűljön. A vállára tette a kályhacsövet, úgy hívtuk, de csak egyet volt szabad lőnünk, az volt az összes gyakorlat - hát milyen kiképzés az? Aztán megmutatták a robbanóanyagokat, például hogyan kell a nyeles kézigránátból olyan robbanóerőt összeállítani, hogy a hernyótalpas láncot elszakítsa. A gránátnak a végén volt egy menet, amivel össze lehetett csavarni több gránátot egymás után, így egy hosszú rudat is össze lehetett volna rakni. Ez arra volt, hogy majd a katona megvárja a lövészkútban a tankot, és mikor odaér, beledugja. De ki lett volna az a hülye, aki azt megvárja? 149
