Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Kőrös Zoltán: Előszó
12 közül maga melyiket szereti: aki megverte az embert, vagy aki kenyeret adott? Most ez áll fönt előttem, ezt mérlegelem, függetlenül attól, hogy elismerem, hogy a német a kulturáltabb, spécisebb nemzet, és az orosz meg olyan, amilyen, de a szíve az jobb." A hazafelé vezető út a háború végén vagy közvetlenül az után volt a legveszélyesebb. A nyugati fogság sokszor jobb alternatíva volt, mint a szabad, de bizonytalan kóborlás, amiről Varga Gusztáv is meggyőződhetett. A háború végét bátyjánál töltötte Linzben - a város déli része a Duna jobb partján amerikai kézre került, a túlparton már szovjet csapatok voltak -, és hazafelé akart indulni, ami annyit jelentett, hogy a szovjet zónán keresztül kellett mennie: „Amikor átmentem a határon, a ruszkik elkaptak: kuda igyos? Mondtam, hogy Bratislava. Sto Bratislava? Mondom Pressburg. Pressburg? Tiso? Da! Szlovák? Da! Jebe ho maty, fasiszta, davaj! így ordítottak rám, vittek, rúgtak, minden volt.” Varga Gusztávnak rövid időn belül sikerült visszaszöknie az amerikai zónába. A rossz tapasztalat ellenére másodszor is megpróbált hazamenni. Ebben az esetben még jobban ráfizetett óvatlanságára: a szovjet hadifogságból csak három év múlva jutott haza. Ahogyan Vincze István esete is mutatja, a nyugati szövetségesek elbocsátó iratai sem voltak a szovjet zónán át való gondtalan mozgás biztosítékai: „Széles híd volt előttünk és két katona az oldalán. Húha! Hát mindegy, hisz papírunk van. Megyünk, elővesszük a papírt, és az orosz olvasgassa. Sto? Nem tudta, hogy mi van rajta, oroszul nem volt írva. Nicsevo, nye karós, nye karós, és eltépte. Azt mondta, hogy ott van a láger, ott van mnozsko ljugyí és hogy oda menjünk. No, az már aztán igazi fogság volt.” Több visszaemlékező említette, hogy a szökött hadifoglyok helyett az őrök a civil lakosságból pótolták a létszámot. A fogságba eséskor majdnem az összes visszaemlékezőm a magyar, illetve a német haderő tagja volt, vagy röviddel a dezertálása után volt - kettő kivételével. Az egyikük Kosa Rudolf, a legidősebb adatközlőm, akivel szerencsém volt beszélgetni. Amikor a szovjetek kezére került, már több mint egy hónapja civil ruhában volt. Őt a szülőfalujából, Nyékvárkonyról hurcolták el: „Razzia volt, Szerdahelyről kijöttek az oroszok, mentek házról házra. Az itteni táborokból szöktek meg foglyok és azok helyett tettek be, hogy kiegészítsék a létszámot. Volt, aki tudta, és elbújt. De mi nem tudtunk semmit, és a sógoromon és rajtam kívül még négy embert elvittek Szerdahelyre a bíróságra. Ott voltak börtönök, ott voltunk négy-öt nap, Pozsonyban három napig, aztán ki fenébe Besszarábiába.” Civil személy elhurcolásának második esete Gesko Andrásné Simon Ilona volt: 1945 januárjában a szovjet katonák elfoglalták szülőfaluját, Nagybalogot, és a helyi lakosság egy részét málenkij robotra hurcolták:8 „Egy délután bejöttek az oroszok. Volt, aki elbújt, volt, aki integetett nekik, örültek, hogy jönnek. Másnap délután a kisbíróval kidoboltatták, hogy minden tizenhat évet betöltő személy negyvenöt éves korig jelenjen meg a Majoros-féle házban, és vigyen magával három napra való élelmet, meg meleg ruhát, mert valami romeltakarításra visznek bennünket. És hogy aki nem jelenik meg, a hozzátartozóját agyonlövik. Három napot kibír mindenki, majd lesz valahogy, gondolták az emberek és elkezdtek szállingóz-8 A nagybalogiak elhurcolásáról lásd: Koós István: Nagybalogi tragédiák. Nagybalog, Rákóczi Szövetség-Balogvölgyi Helyi Szervezet, 2006.
