Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
127- Egy órát - mondta -, hogyan tudja maga?- Komáromban voltam katona. Az asszony az utolsó pillanatban vett jegyeket, amikor a vonat befutott. Kikísértek, összeölelkeztünk, mint a rokonok és elváltunk. Kerestünk olyan kocsit, amiben nem volt senki, mert megmondta nekünk a gazda - akkor volt egész Szlovákiában az, hogy ha magyarul meghallottak valakit beszélni, azt akár ki is hajíthatták a vonatból. Találtunk is olyan helyet, még üres volt a vonat, csak egy két ember volt benne. Beértünk Verebélyre.- Odanézz a! - mondtam a Ferinek. - Odanézz, sellyei ember, a Petró Pista! Jaj, csak ne ide szállna! - Mert a gazda azt mondta, hogy ne beszéljünk magyarul, mert kidobnak. De már jött is oda hozzánk, a szlovák feleségével. Már az ajtónál nagyot kiáltott:- Szermusz, Karcsi, de régen nem láttalak! Hol csavarogtál? - Verebélyen volt búcsún, és már jól be volt rúgva. - Nind-a, itt a Karcsi, már mőte nem láttuk! - mondta a feleségének magyarul.- Ne beszélj magyarul, Pistikám, ne basszál ki velem!- Asszony, hozd ide a bort! - Kék kancsóban volt a bor és az asszony már mindjárt töltötte is.- Bocsásson meg -mondtam neki -, ezt nem iszom meg! Józanul akarok hazamenni, ezt nem iszom meg!- Tudod ám aztot - kérdezte a Pista -, hogy Újvárban csak deszkaállomás van? Tudtam, mert azt nekem az öcsém már elmondta, lebombázták és még mindig nem volt helyette rendes csinálva. Odaértünk Újvárba, és még volt egy óránk a csatlakozásig.- Jössz velem be a városba, és megyünk a kocsmába. Egy óra múlva visszajövünk! Dehogy megyek én! - gondoltam magamban. Én ismerős voltam Újvárban - elég messze volt a kocsma, hátha nem jövünk vissza és mi amúgy se ittunk volna.- Elfeledtem a vonatban pisálni, hol van itt a vécé? - kérdeztem tőle, de csak azért, hogy lerázzam őt. Megkerültem az állomást, és a deszka mögül lestem, hogy mi lesz. Nem győztek engem várni, és Pista elment engemet keresni. Nem talált, és végül ment a kocsmába. Amikor már láttam, hogy az úton van, ami vezet be a városba, átmentem a deszkakerítés mellett és odamentem hozzájuk. A felesége egyetértett velünk és mondta is, hogy jó hogy nem mentünk vele, mert ő vissza se jön, az olyan ember. Már csak azon jajgatott, hogy a Pista el fogja késni a vonatot. Aztán vártunk, és kérdeztük tőle, hol szokott megállni a vonat. Mutatta, hogy hol áll mega mozdony, és akkor mondtuk neki, hogy menjen a szerelvény hátsó végéhez, és ott szálljon fel vele, ne engedje, hogy előre menjenek, csak beszéljen hozzá. Megjött a vonat, és fel is szálltunk. Pista az utolsó pillanatban jött, beszálltak az utolsó kocsiba és a vonat el is indult. Sellyén hogyan jártunk! Befutottunk az állomásra, már akkor ugye izgatottak voltunk, már ott vártam a lépcsőnél. Megállt a vonat, szálltam le a lépcsőről és ki ugrott a nyakamba? A Nagy Boriska! Egy ideig hozzá is jártam lányokhoz.- Karcsikám! Karcsikám! Jöttök hozzám, az apa befog, és elvisz haza kocsin!- Édes Boriskám, bocsáss meg, mi Oroszországban annyit gyalogoltunk, hónapokig, éjjel nappal! Estefele van, nincs is hivatalos papírunk, mi egyenesen a határon keresztülmegyünk, neki a királyfai toronynak, hogy minket se jobbról, se balról út ne keresztezzen.
