Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
Aztán már pihenni mentünk, aludni, mert jött a vasárnap reggel. A gazda elvitt bennünket hátra. Az utolsó istállónál egy létra ment fel a padlásra. Felmentünk, kinyitottuk az ajtót, és egy helyiségbejutottunk. A gazda azt mondta:- Lecsukják az ajtót, és amennyit csak bírnak - volt ott valami takarmány lekötözve - arra az ajtóra rárakják, hogyha alulról jönne be valaki, ne tudják felnyomni. Aztán majd reggel eljövök, maguk lerakják róla, és jönnek velem. De már mi nem aludtunk, mindig csak nyomkodtuk fel a cserpet, hogy mikor virrad. Át a határon Egyszer csak jött az ember és felszólt:- Fent vannak már, felébredtek?- Fent vagyunk mi egész éjjel!- Kimegyek a határra. Nagy harmat van, meglesem, hogy hol van a járőr. - Tudta, hány órakor megy az őr: amikor túl fog menni, bejön értünk, és megyünk. Úgy is volt. Mentünk a határra és megbeszélte velünk, hogy térdig érő vízben fogunk menni, de mi addig nem mehetünk át a folyón, amíg azzal az úriemberrel ki nem mennek a másik partra - és hogy a folyó másik felén eltűnnek. Neki is vágtak: még csak a fél folyón mentek át, én már levetkőztem. Le a gatyát, inget és a nyakamba megkötöttem, azokkal a dolgokkal, amit még Máramarosszigetről hoztam a raktárból.- Menjünk, mert el fogjuk téveszteni az utat! - A Ferinek birgerli csizmája volt - még akkortól, amikor az oroszoknak csinálta a kerti törpéket, mert ő kőműves volt -, és azt mondta, hogy azon úgyse megy be neki a víz. De rá is fázott. Elindultunk a túlpart felé, de a sietségben eltévesztettük azt a pontos huzatot, ahol ők mentek. Egyszer csak mély vízbe kerültünk, és erősen is sodrott, majdnem kivitt bennünket láb alól. Nekem még jöhetett volna feljebb is a víz, de a Ferinek a birgerli felé került.- Már megbaszhatod... - mondtam neki, már akkor vissza nem mehettünk. Kiértünk a partra, és sehol nem volt senki. Vasárnap reggel nem volt ott még egy légy se. Hát mit csináljunk? Egyszer csak láttuk olyan távol, hogy jön egy asszony felénk. Szakácskötényféle volt előtte, és számlálta: kacs-kacs-kacs, és dobált valamit, de rögtön nem láttuk, hogy mi az, csak amikor már közelebb volt. Kukoricaszemet szórt.- Bajtársak, hallják a hangomat? - kérdezte.- Igen...- A kukorica után kövessenek, de nagyobb távolságban. Ahol vége lesz a kukoricának, ott lesz egy ajtó: nyitva van, csak be kell nyomni. Jöjjenek be rajta, és mindjárt csukják be, és ott lesz egy kert, oda jöjjenek be. - Be is mentünk, és már ott is volt az asszony. - Na bajtársak, jöjjenek - és Ferire nézett. - Na, maga megúszott! Odajött a lánya is, és hozott magával valami harapnivalót.- Isten hozta magukat, mit isznak? - kérdezte.- Hát - mondtuk -, mi semmit, köszönjük, mert ennyi éven át nem ittunk, nem akarjuk, hogy berúgjunk, és valami baj legyen.- Na csak siessenek felöltözni - siettetett a lány. Feri átvetkőzött, adtam neki száraz ruhát, amit a raktárban felpakoltam.- Hát az az úr hol van, akivel jöttünk? - kérdeztünk az úriemberre.- Az mára helyén van, már várja magukat. Én megyek magukkal. - Előrementünk az udvarába, és volt ott egy magas ház, de csak a tűzfal nézett oda, nem volt rajta ablak. 125
