Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)

Tóth Károly

- Nem - mondtam neki -, de olyan fura érzésem van... A többiek is észrevették valamit:- Te pajtás, te nem így szoktál dolgozni! Te mindig biztattál bennünket, ma meg nem szólsz semmit, csak hallgatsz! - a brigádnyiknak voltam a haverja, mindig mellette voltam feltakarva, és a többi ezt tudta. Amikor jöttünk be, közelegtünk a lágerhez, leállítottak minket:- Állj!

Elég messze voltunk a bejárathoz, és előttünk volt a sok brigád. Nem engedtek be. Egyszer csak megindult a menet, egy brigád bement, azokat megvizsgálta az orvos, aztán felöltöztek és mehetett a másik brigád. Nem hagyták egymásra menni a sok embert. Közelebb kerültünk a dróthoz, és már hallottam, hogy azt kiabálják:- Halljátok, mondtam én, hogy a Tóth valamit tud, mondtam én! Hát ezért nem dolgozott úgy! - Már kiabálták, hogy itt van a komisszió, és hogy megyünk haza. De azt nem tudták, hogy nem mindenki.

Mire a brigádunk odaért, a bot már a kezemben volt, úgy, ahogy az orvos parancsolta. Levetkőztünk meztelenre és mentünk. De láttam már a lágerparancsnokot, hogy nagyon figyel. Én is figyeltem őtet, csak ezt ő nem tudta, én pontosan rá vadásztam. A helyiség másik sarkán volt, ahogyan kettesével mentünk az orvosokhoz, akik a széken ültek. Amikor észrevette, hogy mankóval jövök, felugrott, mint a vércse. Odaugrott hozzám, elkapta a botot, de én csak olyan nehezen engedtem el, rántani kellett neki. Elvette, odaszaladt az ablakhoz és kidobta, hogy ne vehessem fel. A kis orvos éppen valakit vizsgált, de észrevette, amikor a főhadnagy olyan igazi oroszosán odaszaladt hozzám. Amikor a főhadnagy visszament a helyére, a kis orvos elmosolyította magát, és tovább vizsgált. Két embert kivizsgált, és kihajolt oldalra, hogy melyik is voltam én. Ne félj, gondoltam magamban, úgy fogok sántítani, mint aki még az életében úgy nem sántított! Amikor odaértem hozzá, meg is kérdezte mindjárt, hogy tőlem-e vette el a botot a főhadnagy - mondtam, hogy igen. Megkérdezte, hogy mi a bajom, erre elmondtam neki, hogy el volt törve a lábam. Akkor a főhadnagy felugrott:- Velký špekulant, ide na Szibíd. - hogy nagy spekuláns vagyok, Szibériába való.

A kis orvos elmosolyította magát, ott ő volt az úr:- Szagyí, szagyí] - nyugtatta őtet.

Néha figyeltem az én orvosomat is, de megmondta előre, hogy ne figyeljek úgy, hogy látomást csináljunk. Amikor már harmadszor mondtam a kis orvosnak, hogy »mnoga bolí«l, már mutatta, hogy mehetek. Odafordult az orvosomhoz, az felkelt, odament és attól kérdezte, hogyan történt az eset, tudtam, hogy ő rosszat nem fog mondani. De nem mondtak nekem semmit. Aztán csak azon gondolkodtam, hogyan tudhatnám meg az éjjel, mi lesz velem! Már volt tizenegy óra, éjfél, mire mindenki átesett a vizsgálaton. Ellógtam a vécébe, és az udvaron elbújtam, hogy a többiek ne lássák, hogy én várom a mi orvosunkat. Egy csomóba jött az egész komisszió, és láttam, hogy az orvosom lesütötte a szemeit. Tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy ne menjek oda hozzá, úgyhogy nem is mentem.

Reggel megint szólt a csengő, mosdani, reggeli, és sorakozó! Máskor csak megszámolta a brigádot a dezsurné, és már mehetett is ki, de aznap minden brigád ott állt sorban egymás után, és nem engedtek ki senkit se a kapun. Amikor már mindenki ott volt, kihirdették, hogy akinek a nevét olvasni fogják, az kilép jobbra. A többiek pedig fel fognak sorakozni, és ki fognak menni a munkahelyükre: ahány ember, annyit fog beírni a dezsurné. Sorra került a mi brigádunk is, valami negyedik volt, egyszer csak olvasták ám:

109