Kőrös Zoltán (szerk.): "Muszkaföldön". Felvidékiek visszaemlékezései a szovjet hadifogságra - Elbeszélt történelem 3. (Somorja, 2015)
Tóth Károly
és sűrűbb ennivalót. Egy német csoporttal tanultuk be a karácsonyi éneket, de nem csak németül, magyarul is és még kitudja milyen más nyelveken egy-egy verset. A németek olyan szépen el tudták énekelni az énekeket Jézus születéséről, hogy igazán szép volt! Fritz ott ült a lágerparancsnokkal, ahol adták az ennivalót, és örültek, gyönyörködtek. Amikor kiosztották a kaját, láttuk, hogy milyen sűrű levest kaptunk, és arra még egy kis kanál kását. Ritka kása, de kása volt, nem leves! Mert egész éven csak zupa, zupa, zupa, ami majdnem tiszta víz volt. A szakácsok aztán megmondták, hogy azt őnekik kellett rajtunk megspórolni, mert külön arra nem vételezhettek - de mindegy volt, megvolta karácsonyunk! A 10-es láger és az orvos százados Nem sokkal ezután minden nemzetiséget külön lágerbe vittek. A nyolcas láger nemzetközi volt, mindenféle nemzetiségű fogoly volt ott. Összevissza dolgoztunk, gyárakban, kolhozokban, és sok minden megtörtént - hát én is beszöktem a németek közé vacsorakor -, így jobbnak látták, hogyha külön veszik a nemzetiségeket. A nyolcas láger megmaradt, nagyon sok német volt ott, de minket, magyarokat egy másikba vittek. Mondtam a Fritznek, hogy ott akarok mellette maradni, és hogy mindig pontosan levezetem neki a vételezést. De hiába, muszáj volta magyaroknak külön menni. Sírva váltam el tőle, és ő is megcsókolgatott. Aztán mi többet azokkal a németekkel nem láttuk egymást. Egy kis lágerbe vittek bennünket, nem messze a nyolcastól, ennek tízes volt a neve. Amikor odakerültünk, még nem volt meg a teljes létszám, csak akkor töltődött fel; innét is, onnét is csoportosították össze a magyarokat. Még kívül voltunk a drótokon, nem voltunk átvéve, és megálltunk a bejáratnál. A régebbi foglyok már szaladtak, hogy nincs-e ismerős közöttünk. Mi csak úgy nevetgéltünk és akkor valaki azt mondta:- Ezek még jól röhögnek. Na nem soká fognak, majd itt megszelídülnek! Jó vigasz volt, mindjárt gondoltuk, hogy keményebb lesz a dolgunk, és úgy is volt. Beengedtek, és estére már nagy csomó ember volt ott; szedték össze a magyarokat és hozták egy helyre. Amikor már elég szép számmal voltunk, kaptunk egy orvost. Kijelentették, hogy kell mellé egy megbízható ember, aki segítene neki. Még a munka után. Mindenki azt kérdezte, hogy mit kapunk érte. Ott egy disznó lágerparancsnokunk volt, és azon mérgelődött, hogy mit akarunk mi, hadifoglyok. Aztán én gondolkodtam: tudok egy-két szót oroszul, egy-két szót szlovákul, hátha tudna segíteni az orvos a hazamenésben. Hát csak nem vad orosz! Jelentkeztem, és ki is hívtak proverkakor. Olyan idősebb százados orvos volt, és mondtam neki, hogy egypár szót megértek oroszul is, szlovákul is. Mindjárt megtapogatta a vállamat és azt mondta, hogy meg fogjuk egymást érteni. Úgy is volt. Külön helyiségben vizsgált, én egy másik szobában dolgoztam a nővérrel, az orvos nem jött ki oda közénk. Hozzám jöttek az emberek, mondták a nevüket, születésüket és hogy mire kérik a vizsgálatot. A nővér ezt mind írta oroszul és vitte be az orvosnak. Ez volt a fő feladatom. Ahogyan jött be az orvos, már szaladtam is az ajtóhoz, és segítettem levenni a köpenyét és raktam rá a fogasra. Nem mondott semmit se ellene. Végtére már meg is simogattam a kopasz fejét, amikor tettem fel a tányérsapkáját. Néztem, hogy rendben van-e, megvan-e a derékszíja, nincs-e valahogyan összehúzódva a köpenye, ezek nélkül ki nem engedtem onnét. Gondoltam, hogy már beköpöm neki a vizet: elpana-101
