Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Bárdos Gyula
ban játszottuk a kézilabdát. Ez a magyar gimnázium csapatára épült, és egyedüli 43 magyar csapat voltunk. Volt benne egy-két szlovák játékos, de magyar csapatként voltunk nyilvántartva. Minden egyes mérkőzésen, minden egyes csúcsszereplésen plusz egy lapáttal rá kellett dobni, mert a közönség nagyon intoleráns volt a bekiabálásokkal. Nagyon nehezen viselték, hogy mi egymás között magyarul beszélünk, hogy az edző magyarul adja az utasítást. A bírók és a játékvezetők is sokszor a tudomásunkra adták, hogy nekünk legalább két góllal jobbnak kell lennünk az ellenfélnél. Mert ha például egál van, ez sokat nyomott a latban.- Tehát a bíróknál részrehajlás volt?- Pontosan. A bíróknál elég komoly részrehajlás volt. Tisztelet a kivételnek. Volt egy-két nagyon becsületes ember, akiknél ezt soha nem tapasztaltuk, de nem ez volt a jellemző. Kilencven százalékuknál az volt a jellemző, hogy mindig különbséget tettek. És érdekes módon, eléggé gerinctelen emberekről volt szó, mert amikor idehaza játszottunk Szencen, akkor ez soha nem nyilvánult meg. De a mi javunkra sem tévedtek. Azonban amikor kimentünk vagy olyan közegbe került a játékvezető, ahol a külső nyomás erősödött, akkor ezt kilencven százalékban éreztették velünk. Ennek nagyon komoly hatása volt rám. Abban az időben én gimnazista voltam. Akkor játszottuk az első ifjúsági ligát olyan csapatokkal, mint Pozsony, Kassa, Eperjes, Nagyszombat. És nagyon megmaradt bennem, hogy miért kell nekünk azt szégyellni, idézőjelben, hogy mi magyarok vagyunk. Nagyon nehezen tudtam feldolgozni, miért fáj az valakinek, ha mérkőzés után az öltözőben magyarul beszélünk. S bizony voltak a társaink között olyanok, akik agresszívekké váltak emiatt. Hamar dühbejöttek, és agresszivitásukat a pályán is kimutatták. Másrészt pedig az egymás közötti viszonyt is meghatározta, sokak számára ez határozta meg a szlovákokkal kapcsolatos viszonyukat. Nüánsznak tűnhet, de ha az ember belegondol, hogy hetente háromszor volt edzés, minden héten játszottunk mérkőzéseket, tehát hetente kapcsolatban voltunk más csapatokkal, illetve más városokba mentünk. És nagyon jól fel tudtuk térképezni, hogy milyen a helyzet, hol toleránsak és hol kevésbé toleránsak. Érdekes módon, mindig volt egy-két város, ahol nagyon intoleránsak voltak. De például Kassán soha nem volt problémánk, pedig tudjuk, Kassának milyen a nemzetiségi megoszlása. Nagymihályban vagy Gálszécsen viszont óriási problémáink voltak amiatt, hogy magyarok vagyunk. Kezdődött az elszállásolásnál, az utcán való beszélgetésekkor vagy ha elmentünk bevásárolni az üzletbe, ha összpontosításra, edzőtáborba mentünk. Nagyon sok ismerősöm és barátom, akik felnőttkorukban is folytatták a sportpályafutásukat, emlékeznek ezekre a dolgokra. Megmaradt bennük tüskeként, hogy nem nézték jó szemmel a magyarságukat, pedig soha senkit nem bántottak.- Azt tapasztaltad, hogy a sporttársaid közül elsősorban azok reagáltak agresszívebben az ilyen, idézőjelbe téve kissé magyarellenes megnyilvánulásokra, akik nem bírták annyira a szlovák nyelvet, mint te, tehát annyira jól?- Nem, nem. Inkább azt hiszem, azok, akik falvakból érkeztek, egyszerűbb családból származtak, akik nem igazán tűntek ki a tanulásban, nem mutattak különösebb érdeklődést a humán tantárgyak iránt, a történelem vagy az irodalom iránt. Valahogy ezek az emberek kicsit agresszívebbnek tűntek, nem tudtak olyan köny< CD
