Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Vörös Péter
rekkel szemben, hogy albérletben laktam, és ilyen értelemben szabad voltam, senki nem ellenőrizte azt, hogy mikor megyek haza, kivel találkozom. Minden egyes Csemadok-rendezvényre, Jókai Napokra, író-olvasó találkozókra elmentem. Akkor indultak a táncházak Katona Pista vezetésével, aki megszervezte a Hajós táncegyüttest. A Tiszti Pavilon klubhelyiségében hallottam először Cseh Tamást. Voltak barátaim a színházban, például Fabó Tibi, aki akkor kezdte színészi pályáját Komáromban. Az akkori viszonyok között tehát volt egy pezsgő szellemi élet Komáromban, és én ebben a közegben nagyon jól éreztem magam. Barátaimmal gyakran összejöttünk, élénk beszélgetések folytak arról, hogy miért jó vagy nem jó a kommunizmus, hogy meddig lehet ezt a rendszert fönntartani, hogy ki hogyan képzeli el a jövőjét, és hogy milyen jövő előtt áll a mi magyar közösségünk Csehszlovákiában. Egy ilyen beszélgetés során ismertem meg Molnár Imrét. Tőle hallottam először Duray Miklós nevét, és a Magyar Jogvédő Bizottságról is ő beszélt nekem először. Beszélt Bibó Istvánról, Esterházy Jánosról. Tehát olyan személyekről, akiknek a nevét „hivatalos közegben" nem lehetett kiejteni. Mivel ő Szegeden tanultjó információi voltak az akkori magyar ellenzéki gondolkodókról. Emlékszem, testvérével, Molnár Lacival, aki akkor szintén a színházban dolgozott kulisszatologatóként, szerveztünk egy békemenetet Komáromban. Még csak azt sem mondanám, hogy ez tüntetés volt. Számunkra az volt a fontos, hogy a fiatalok spontán módon összejöjjenek, és legyen egyfajta közösségi élményük, és azt érezzük, hogy mások vagyunk, mint amit a hivatalos politika próbál ránk erőszakolni.- Az iskolában nem voltak ebből problémáid?- Nem voltak problémáim az iskolában. Arra viszont jól emlékszem, amikor először koszorúztam március 15-én a Klapka-szobornál. Ennek a koszorúzásnak Czíria Attila barátom volt a kezdeményezője. Én voltam megbízva azzal, hogy megkérjem Szénássy Zoltán történelemtanáromat, hogy tartson ünnepi beszédet. Soha nem felejtem el, vasárnap délután volt, megvettük a koszorút, rákötöttük a piros-fehérzöld szalagot, és Zoli bácsi fölállt a Klapka-szobor talapzatára, amely akkor még a Gottwald parkban állott, és korántsem olyan volt a talapzata, mint ahogy azt ma látod, és ott hatunknak vagy nyolcunknak beszédet tartott. A szavai még ma is a fülemben csengenek, amikor azt mondta, hogy ne feledjétek, gyerekeim, szikrából pattan a tűz... Ott álltunk, és teljesen el voltunk ragadtatva. Úgy éreztük, hogy mertünk valamit tenni. Úgy éreztük akkor, hogy ez a szobor érez és lát bennünket. Aztán amikor 1989 után először szabadon lehetett ünnepelni március 15-ét Komáromban a Klapka-szobornál, eszembe jutottak ezek a képek és ez az időszak. És akarva-akaratlanul föltettem magamban a kérdést, hogy azok, akik akkor viszszautasították a meghívásomat március 15-én, miért feszítenek most ott, az első sorban. De hát ez már mindenkinek a maga problémája. A politika mindig érdekelt engem, mindig elolvastam az Új Szót, a Pravdát, hallgattam a Szabad Európa Rádiót. Mindig is szerettem emberekkel beszélgetni ezekről a dolgokról, és kerestem azoknak az embereknek a társaságát, akiktől tanulhattam, és akik számára fontos volt az, hogy ne csak magyarnak vallják magukat, hanem magyarként is éljenek. Gimnazista koromban olvastam a legtöbbet, néha a tanulás rovására is.- 1983-ban felvételiztél? 399 VÖRÖS PÉTER
