Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Szép Attila
második közgyűlés. Pontosabban három közgyűlés, mert volt a harmadik, amin aztán kivonultunk onnan. Ez már egy későbbi fejezet, a következő évben volt, három közgyűlés volt. (...)- Az egyetem utáni pályafutásodat mennyire határozták meg ezek az események?- Abszolút. Abszolút. Teljesen meghatározták.- A baráti kapcsolatokon keresztül, vagy más szempontból is?- Nem csak a baráti kapcsolatokon keresztül, de mondjuk az, hogy bekerültem a kormányhivatalba, hát, mit mondjak, az igen nagy cinizmus volt azért, elnézést, mert főiskoláról elmenni a kormányhivatalba dolgozni, ilyen helyre, volt benne cinizmus. Mert ahhoz nem elég egy főiskolai végzettség, azért az emberek tanulják az államigazgatást, meg ilyen dolgokat, nem elég ez, kell hozzá másféle tapasztalat is. Szóval, volt ebben egy jó adag cinizmus, amit akkor nem cinizmusnak vettünk, hanem normálisnak vettünk. Ha most így visszanézek, vagy én így visszatekintve erre, önkritikusan, akkor cinizmus volt, részemről biztosan, hogy honnan vettem a bátorságot. Dehát azért ez a munka engem érdekelt, aztán már később, mikor kezdtem rájönni, hogy mit kell csinálni, meg mertem már beszélni is, meg fölállni az asztal mellől, földolgoztam magamban a stresszeket, akkor kezdett érdekelni a munka egyrészt, másrészt meg maga a közeg. Mindenki itt volt még, meg a baráti kör is, akkor még majdnem mindenki itt volt, még nem szóródtak szét az emberek. Nem is tudtam elképzelni, hogy én mást csináljak. És az igazság az, hogy nem tudtam pontosan, mit akarok csinálni, de nem akarok tanítani. Más lehetőséged nem volt, elmehettél volna még múzeumba. Vagy elmehettél volna könyvtárba. Nem mintha nem próbáltam volna meg, 90-ben be akartam kerülni a szerdahelyi múzeumba, az újvári múzeumba föl is vettek majdnem. Akkor úgy volt, hogy fölvettek oda, aztán megjött a papír, hogy fölvettek ide, és otthagytam, és mentem oda, nem léptem be az újvári múzeumba. Nem akartam hazamenni, mert otthon, hogy is mondjam, elvégeztem a főiskolát, ugye akkor egy normális ember elmegy, elvégzi a katonaságot, valahol letelepszik, megnősül. Ezt én nem így akartam. Szóval, itt volt színház, itt voltak mozik, emberek, társaságok, rendezvények. Meg kezdtem, hogy is mondjam, kezdtem rájönni az ízére a politikának. Nem a parlamenti politikának, mega pártpolitikának, hanem arra, ahogyan a kormány csinálta a politikát. (...) Aztán utána, amikor kidobtak, az egy dolog volt, az ilyen söprés volt, akkor tudtam, hogy el kell menni katonának. Nem tudtam elintézni kék könyvet, mint a Jóska, ilyen balfácán voltam, és akkor el kellett menni katonának, az kilenc hónap volt. Visszajöttem, akkor meg azt mondtam, hogy jó, ez megmarad, majd később, de most hogy nincs más, elmegyek Újvárba, nézek lakást, próbálok úgy élni, mint egy konszolidált ember. Egy évig sikerült is. De, visszatérve a kérdésre, ha nem jön 89, vagy felejtsük el 89-et, ha én 89-90-ben ötödéves vagyok, és akkor adom le a diplomamunkámat, vagy már mondjuk befejeztem volna a főiskolát például, akkor egyáltalán nem biztos, hogy találkozom a Laciékkal, Karcsiékkal, a Karcsiékkal talán igen, az Öllössel, de nem így, nem ilyen cselekményekben, hanem másképpen, mondjuk baráti kapcsolatban, és egyáltalán nem biztos mondjuk, hogy meg-377-LU NJ 00
