Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Liszka József
LISZKA JÓZSEF 314 szimpatizánsi-lista volt, vagy valami hasonló. Te ezt jobban tudod. Szóval ezt ott akkor aláírtam, sőt házaltam is vele. A múzeumban, emlékszem, aláírattam a kollégákkal. Úgy emlékszem, mindenki, a szlovák kollégák is aláírták. Aztán bementem vele a Csemadokba is, ahol éppen elnökségi ülés volt. No, ott már ketten nem írták alá. S tudod, ki volt az a kettő? Megmondom, legfeljebb kihúzzátok, Csizmadia Béla és Gémesi Károly. Akkoriban történt az is, hogy Bauer Feri összehívott néhány újvári értelmiségit, hogy vitassuk meg a teendőket. Orvosok, mérnökök meg a magamfajta régész-néprajzos volt jelen. Nem voltunk talán tízen sem. Hogy konkrétan mit beszéltünk meg, végképp nem tudom már, arra viszont emlékszem, hogy néhányan, vezető orvosok, s most nem Ferire gondolok!, azon viccelődtek kényszeredetten, hogy ki és mit tud kártyázni, mert majd jó lenne azoknak egy cellába kerülni. Látszott a szemükön a félelem, de közben érezték az idő szavát is, tehát, hogy időben kell helyezkedni. Ezt követte később a már elmondott plakátolás. Ezeket leszámítva valóban nem foglalkoztam közélettel, pláne politikával. Már ennyi is elég volt, hogy elmenjen tőle a kedvem. A napi politikát csináló konkrét személyek egy részét ismertem, és láttam, hogyan fordították meg a köpönyeget. Nagy véleményem nem volt ezekről az emberekről. De az egész folyamatot, a rendszerváltást, meg ezt a nyitást, a határok megnyitását, ez óriási élmény! Boldog vagyok, hogy megéltem, és ebben a korszakban tudtam élni. Emlékszem rá, mi kocsmában ültünk, amikor kijött a hír, hogy ledöntötték a berlini falat. Nem akartam elhinni. Olyan öröm volt, hogy az fantasztikus.- Neked Németország is megnyílt.- Ez az, hogy én Németországba, a német nyelvterületre mindig rettenetesen vágytam. Az NDK-ba olykor, turistaként elmentem. Középiskolás koromban két nyáron diákmunkát is vállaltunk ott néhány barátommal. De amúgy nekem nem voltak kapcsolataim Németország felé. És itt csatolok vissza arra a történetre, amikor a vonatban a Gedai Sanyi bácsi mondta, hogy a leánykának németül kell tanulnia, és ennek hatására én tanultam németül. Hogy mennyire nem tudja az ember kiszámítani azt, hogy mikor lehet még valaminek haszna. Hogy én úgy ahogy megtanultam németül, annak köszönhetően 94-ben megpályáztam a Humboldt-ösztöndíjat, és meg is kaptam. Persze ehhez szakmai eredmények is kellettek, de ha nem tudok németül, fel sem vetődhetett volna bennem a pályázás ötlete. És akkor két éven keresztül családostul Németországban tudtunk élni. Ez szakmailag egy óriási hozadék volt számomra, legalábbis én úgy érzem, kinyílt előttem a német szakirodalommal és a kollégákkal való kapcsolaton keresztül az egész világ. És nemcsak az én számomra. Ennek köszönhetően Icu megtanult németül. A fiunk, a Józsi ott nőtt fel, két éven keresztül ott laktunk, szintén megtanult németül. Tehát egész más világ jött el nyolcvankilenccel, azt a bezártságot én nagyon nem tudtam elviselni. Valahol ez a szlovákiai magyar kis játéktér nekem mindig kevés volt. Olyanokat csináltam meg, hogy mikor a legnagyobbik fiam, a Szabolcs olyan 7-8 éves volt, elmentünk az NDK-ba. Az első feleségem az nem volt olyan kirándulós típus, a fiammal elmentünk NDK-ba, elmentünk Berlinbe, elmentünk a tengerparthoz. Tehát a világból mindig többet meg szerettem volna látni, és az akkori létező világ nekem nagyon szűk volt, azt nem lehet elmondani, hogy mennyire. A másik oldala meg az, hogy, most neveket nem mondok, az hogy itt, a szlovákiai magyar játéktéren ki milyen szerepet vállal, és mikor, hol és kit pocskondiázott, az mondjuk undorított már akkor is, és azóta is, de nem tudott kihozni a sodromból.
