Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)

Liszka József

LISZKA JÓZSEF 298 nyíre tudhattam szlovákul. Aztán elkerültem Pestre. Már Pest után, amikor kandidá­tusi előtanulmányokra jártam Pozsonyba, két idegen nyelvet is abszolválni kellett, az egyik nyelv a német volt, a másik meg kötelezően az orosz. Mind a kettőből volt egy felvételi beszélgetés, ilyen szintfelmérő, hogy milyen szinten tud az illető. És hát az orosz nemigen ment. És akkor valami Károlyiová nevű tanárnő megkérdezte, hogy a másik nyelv azért jobban megy, ugye? Erre mondtam, hogy hát persze, hiszen abból érettségiztem. Erre ő, szlovákból is érettségizett. Talán igaza volt.- Pesten milyen tanáraid voltak? Azt említetted, hogy megszeretted a néprajzot, de mit jelentett még számodra Pest?- Számomra elsősorban a könyvtárat jelentette. A néprajz tanszék valahogyan befogadóbb volt. Nekem a néprajz tanszék volt az, ahol rögtön közelebbi viszonyba tudtam kerülni a tanárokkal. Tálasi professzor például nem is tanított az első évfo­lyamban bennünket, de minden elsőst behívatott magához és elbeszélgetett vele. Hasonló eset egyébként később többször előfordult, több idősebb kollégával kap­csolatban is Pesten. Hogy no honnan van? Szlovákiából. Közelebbről? Érsekújvár környékéről. Még közelebbről? Köbölkút. És akkor Tálasi mondja, hogy igen, Gyurikovics György a Tudományos Gyűjteménynek az 1800 nem tudom hányadik évfolyamában írt a köbölkúti tóról és a rajta létező úszó szigetekről. Ismeri azt a munkát? Nem? Akkor azt okvetlen olvassa el. Nyilván ilyen kis apró gesztusok is közelebb hozták a néprajz tanszéket. Vagy később a Filep Tónival ugyanígy jártam, hogy neki is először Szlovákia, majd Újvár környéke, és kiböktem végre, hogy Köbölkút. Akkor elmondta, hogy 1969-ben, amikor egy terepkutatáson volt bicikli­vel, milyen nagy eső verte őt el éppen Köbölkúton. Egyértelmű kapcsolatot találtam a szülőföldem és a pesti tanszék munkatársai között. Tehát valószínűleg ez is hoz­zájárult ahhoz, hogy több bizalommal voltam irántuk. Emberekre lebontva, hallga­tókra lebontva többet foglalkoztak velünk. A régészeti tanszéken leadták az órákat, ha valami probléma volt, nem azt mondom, hogy nem álltak szóba, de nem volt ez az ő oldalukról jövő kezdeményezés, hogy most akkor beszélgessünk a hallgatók­kal, vagy hogy megkérdezzük, mi is érdekli őket?- Tanárokat, neveket tudsz mondani, akikre nagyon szívesen emlékszel?- Már mondtam a Dömötör Teklát és a Tálasi Istvánt. Barabás Jenő volt még olyan tanár, aki a tárgyi néprajzot oktatta. Nagyon precíz, aprólékos emberke volt, akinek az óráin, azt szoktuk mondani, hogy megalszik a tej a szájában, úgy beszélt. Elég unalmas, de tömény órái voltak. De közben ő is egyenként foglalkozott a hallga­tókkal. Én valami folklorisztikai tárgyból írtam egy TDK-dolgozatot, bevittem neki, ő azt a következő hétre elolvasta és hozzászólt, tanácsokat adott. Az Élet és Tudomány egyik cikkében valamilyen folklorisztikai szóhasználati hibára bukkan­tam, s ezt megírtam, s meg is jelentették a Kedves Élet és Tudomány rovatban. Legnagyobb meglepetésemre Barabás ezt is olvasta, s adandó alkalommal meg is dicsért érte. Csak később tudtam meg, hogy akkoriban a fia talán olvasószerkesz­tőként dolgozott a lapnál, tehát az is lehet, hogy már kéziratban látta a cikkecské­met. Ő erről persze nekem nem szólt. A Voigt Vilmos, az egy fontos személyiség az életemben. Hát, akkor ki nem állhattuk, rettegtünk tőle, utáltuk, emberevőnek tar­totta minden hallgató, a rémálmunk volt a Voigthoz menni vizsgázni, mert szóval

Next

/
Oldalképek
Tartalom