Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
László Béla
- Még annyit kérdeznék ä szüléidről, hogy ők szintén Hanváról származtak?- A szüleim Hanváról származtak mind a ketten. Az édesanyám szüleit még ismertem, az édesapám részéről a nagyanyámat nem ismertem, ő korábban meghalt, de nagyapánkat ismertem. Nagyon jó kapcsolat volt a nagyszülőkkel, azért is, mert hát héttagú család lévén, dolgozni kellett, édesapámnak is, édesanyámnak is. Nagyanyám emléke nagyon mélyen rögződött az emlékezetemben. Egy kis szobában lakott a régi házban, a nagyszülők házában, és főleg mikor már főiskolára jártam, hazajártam meglátogatni. Fantasztikus asszony volt! Tudvalevő, hogy milyen nyugdijat kaphattak a 60-as években. Mivel a családból egyedül én tanulhattam főiskolán, amikor elmentem meglátogatni, hogy hogy van a nagymama, mindig adott valami pénzt, pedig nem kívántuk tőle. Van a nagymamámtól egy nagyon kellemes emlék, éspedig Tompa Mihálynak az 1870-ben kiadott összes költeménye, amelyet Arany János és társai szerkesztettek. Ezt őrzöm a mai napig. E gyönyörűen illusztrált kötetből nagyon sokat szavaltunk gyerekekként. Azóta is nagyon sokat olvasgatom. További sorsom megalapozója azonban édesanyám volt, aki nagyon szeretett olvasni. A nagy családnak abban az időben bizony nagyon nehéz volt falun élni, de mégis, egyszerű petróleumlámpa mellett éjjelenként, már a család aludt, lekönyökölve az asztalra olvasott. Talán még édesapámról is hadd mondjak néhány szót. Édesapám amint elvégezte az iskolát, gyakorlatilag 12 éves korától teljes egészében végezte a mezőgazdasági munkákat. 12 évesen már lovakkal szántott, vetett, dolgozott. Ő egy igazi parasztember volt, aki az elődöktől mindent megtanult, melyik földön mikor kell trágyázni, hogyan kell vetni, melyikbe mit, tehát egy olyan ember volt, aki a paraszti munka minden részét ismerte. Azért mondom ezt, mert amikor jött a kollektivizálás, bizony nagyon nehezen tudott megválni az állatoktól, és hát nem is akarta aláírni a szövetkezetbe való belépést. Persze öt gyerek volt. Jártak az úgynevezett hajcsárok a vidéken, akik a beadásokat gyűjtötték, és hiába teljesítettük a kiszabott kontingenst, ennek ellenére járták a padlásokat, ha volt egy kis malacka, ami karácsonyra hízott a családnak, azt is el akarták vinni. Néhány epizódját szeretném elmondani ennek a helyzetnek. Mikor jöttek az autóval és a ház előtt megálltak, édesanyám elbújt. Nem tudta nézni, ahogy jöttek és követeltek és vitték el az állatokat. Egyszer a bátyáim és az unokabátyám, akivel egy udvarban laktunk, vasvillát fogtak, és nem engedték be a hajcsárokat. Szerencsére ez már valószínűleg olyan időszakban történt, amikor nem lett büntetőjogi következménye. Már gimnáziumba jártam Tornaijára, amikora különböző hivatalokban dolgozókat igyekeztek iskolázottabbá tenni, vagyis igyekeztek velük elvégeztetni a középiskolát, gimnáziumot. Mi, gimnazisták is fel voltunk kérve, hogy segítsünk, tanítsuk őket a tanítási óra után. Énnekem is volt két ilyen idősebb ember, akivel foglalkoznom kellett, matematikára tanítani őket. Egyszer az iskolából együtt sietve a buszra, találkoztunk édesanyámmal, aki bevásárolni jött Tornaijára. Utána édesanyám mondja, tudod, ki volt ez a férfi? Ez volt az, aki járt a padlást söpörni és a disznót elvinni. Megismerte édesanyámat, és ettől kezdve nem jött el az órára, többet nem találkoztam vele. A kollektivizálás nagyon szörnyű dolog volt, mert édesapám nem írta alá, nem akarta aláírni a szövetkezetbe való belépést. És hát rendszerint jöttek autóval, vit-259 LÁSZLÓ BÉLA
