Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Kovács László - L. Juhász Ilona
JUHÁSZ ILONA 240 legyen. Mondta, hogy nekünk kétszeresen kell bizonyítani, a magyar gyerekek is képesek ugyanarra, mint a szlovák tanulók. Aztán később a gimnáziumba kerültem, amit már akkor is Šafárik Gimnáziumnak hívtak, s közös igazgatású volt, minden évfolyamban csak egy magyar osztállyal. Egy ellenszenves, diktátor, Ján Barilla volt az igazgató, nemzetgyűlési képviselő, a járási ideológiai titkár jó haverja, akitől nemcsak a diákok, de a tanárok is rettegtek. Hogy úgy mondjam, nagyon nyomott volt a hangulat. Különösebben nem kedvelte a magyarokat se. Én a gimnáziumi éveimre nem nagyon szívesen emlékszem vissza, abszolút nincsenek szép élményeim. Egyetlen tanárunk sem volt, aki egy kis önbizalmat adott volna vagy valami plusz dolgot kaptunk volna tőle. Alapiskolás koromban olvasmányaim alapján egészen másnak képzeltem el a középiskolát.- Mikor volt ez körülbelül?- 1979-ben érettségiztem, vagyis 1975-től jártam oda.- Akkor a város, az utcák, üzletek még magyar nyelvűek voltak?- Persze, sok helyen beszéltek magyarul, de azért már néhány helyen érzékelni lehetett a nacionalizmust. Azt nem mondhatom, hogy különösebben szerettem volna ezt a várost.- Mennyire volt kérdéses, hogy mi lesz érettségi után veled? Hogy hová mész tovább?- Én eleve, hogy úgy mondjam, buzgó mócsing típus voltam, az iskolában is bekapcsolódtam mindenféle versenybe. Gimnazista koromban színjátszó csoportot is szerveztünk a falumban. Alapiskolás koromban még pedagógus szerettem volna lenni. Azt hiszem, harmadikos gimnazista koromba döntöttem el, hogy népművelő leszek. És akkor volt két lehetőség, jelentkezhettem volna főiskolára, meg volt Pozsonyban egy ilyen kétéves felépítményi iskola, ahol kétéves népművelési szak is volt. Mivel hatan voltunk testvérek, úgy gondoltam, inkább felépítményire megyek, hogy mielőbb pénzt kereshessek, s aztán majd később esetleg elvégzem a főiskolát. Hogy népművelő legyek, az egy elkötelezettség volt nálam, világmegváltó terveim is voltak. A Csemadokkal is kapcsolatba kerültem, s az volt az álmom, hogy egyszer ott dolgozhassak. A falumban komoly elszlovákosítási tendenciák voltak, és olyan álmaim voltak, hogy majd én kicsit megakadályozom, megfékezem a folyamatot. És akkor elkerültem Pozsonyba, ahol öten voltunk magyarok az osztályban. Többek közt osztálytársam volt Bodri Nóri, aki a magyar adásban lett bemondó, a mai napig is a Pátria Rádióban van. Itt sokkal jobban éreztem magam, mint Rozsnyón, annak ellenére, hogy ez egy szlovák iskola volt. Sokkal nyitottabbak voltak a tanárok is, persze néhány kivétellel, és sokkal szélesebb látókörnek. Nekem az hiányzott Rozsnyón, hogy nem volt ott egy olyan egyéniség a magyar gimnáziumban, aki tudott volna a diákokra hatni. Amolyan gazdátlan báránykák voltunk. Nagyon szívesen emlékszem vissza az osztályfőnökünkre Pozsonyban. Ő egy cseh származású művészettörténész volt, ő tanította nekünk a művészettörténetet meg a világirodalom történetét is. Tanultunk zenetörténetet, sok komolyzenei lemezt meghallgattunk, ezt is nagyon szerettem. Szóval kaptunk művészetekből
