Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Kovács László - L. Juhász Ilona
Életem legszebb évei voltak. Nem azért, mert fiatal voltam, hanem azért is, mert ott a tanítónak akkor még mindenesnek kellett lennie. De ezt az emberek nemhogy elvárták, hanem óriási tiszteletben is tartották a tanítót. Feleségemnek énekkara volt, én falusi könyvtáros voltam, színdarabokat tanítottam, a Csemadokban ügyködtem, amit lehetett. Mindenféle olyan tevékenységet végeztem, ami a művelődéssel, kultúrával kapcsolatos. Az emberek azóta sem felejtették el, mert akárhányszor visszamegyünk, mindig nagy szeretettel fogadnak. S azóta mind a ketten díszpolgárai lettünk Zsérének. Akárhányszor megyünk, mindig emlegetik a régi dolgokat. Meg aztán ott éreztem meg azt, hogy az a független státusz, amit a tanárság jelent, micsoda erőt jelent, nemcsak annak az embernek, hanem a közösség számára is. Engem még az akkori hivatalosságok is, a gyűlésen is ha megszólítottak, tanár úrnak szólítottak. Kezemben, ugye, hatalom nem volt, attól nem kellett félniük. A tudást meg természetes módon tisztelték, és ez, nyugodtan merem állítani, belső erőt adott az embernek. Az ilyen típusú függetlenséget én utána is mindig igyekeztem megőrizni. Ez is motivált például abban, hogy soha nem léptem be a pártba. No, Zsére ilyen tekintetben nagy iskola volt számomra, az egészen biztos.- Biztos nem könnyű szívvel mentél a dunaszerdahelyi Csallóközi Múzeumba dolgozni, ahol egészen más légkör vett körül.- Amikor 1977 elején a múzeumban először jelentkeztem, akkor még Marczell Béla volt az igazgató. Na és Béla bácsi nem tudta, hogy én nem vagyok párttag. Ő le akart mondani az igazgatóságról, és arra gondolt, milyen jó, hogy jön ez a gyerek. Béla bácsi engem már ismert korábbról is, 1968-ból, és borzasztó módon megörült, hogy lesz egy igazgatója a múzeumnak. Második beszélgetésünkkor mondja, mióta vagy te párttag. Béla bácsi, én nem vagyok párttag. Hú, nagy baj, akkor te nem lehetsz igazgató. Nyári Feri azt nem fogja engedni. Végül is annyiban maradtunk, hogy azért eljönnék a múzeumba, nem igazgatónak természetesen, hanem munkatársnak. Közben Mag Gyula lett a múzeum igazgatója, de aztán ő is fölvett engem 1977 őszén. így kerültem a múzeumba. Itt viszont történészként a munkásmozgalom történetével kellett foglalkoznom. Ez számomra rendkívül kényes dolog volt, de végül is történésznek ez volt a feladata. Ki kellett járni falukra, emlékeket gyűjteni a munkásmozgalomról, ami helyett én dűlőneveket, nyelvjárást gyűjtöttem. De a helytörténeti munka azért kezdett érdekelni. Szülőfalum történetében is kutatni kezdtem, meg hát a középkori templomok történetét is akkor kezdtem megismerni.- Van egy olyan érzésem, hogy a 70-es 80-as években ezek a dél-szlovákiai járási múzeumok egyfajta elfekvőként is működtek. Sok-sok értelmes ember, aki más helyre nem mehetett, volt ezekben eldugva, mivel úgy gondolta a hatalom, hogy ott nagy kárt nem tehetnek, és nem is vártak tőlük sokat.- Ez így van. (...) Mellékesen, amíg a múzeumban voltam, akkor kezdtem népművelő előadásokat tartani, előszeretettel a legkisebb faluban is. Erre a múzeum mint munkahely ideális lehetőséget adott. A Csemadokon keresztül, természetesen, mert a szervezője ezeknek mindenütt a Csemadok volt. Emlékszem rá, amikor az István, a királyt bemutatták, s még csak lemez volt, készítettem egy előadást. Magnóra fölvettük a lemez anyagát, és tartottam hozzá egy előadást. A múzeumi 225 f f*í ( \
