Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)

Kolár Péter

tem egy Mercedes. Kiszállt a sofőr, hozzám lép, Kolár Péter úrhoz van szerencsém? Mondom, igen. Legyek szíves beülni az autóba. Kinyitja az ajtót, beültem, halvány sejtelmem nem volt, hogy hová indulunk. Már elhagytuk Budapestet. A helység­névtábla alapján Pécelre értünk. Autózás közben a gépkocsivezető egy szót sem szólt. Megálltunk egy kastélyszerű épületnél. Kiszálltam, kinyitotta a kaput, betes­sékelt egy nagy várószobába, hogy néhány percet szíveskedjek várni, rögtön jön a nem tudom, hogy szólította, talán nagyságos úr. Mondom magamban, hol vagyok én, Magyarországon vagy nem? Meg is jelent egy feketébe öltözött úriember. Valahogy úgy kell elképzelni, mint az Abigél című filmben az iskola igazgatóját. Bemutatkozott, hogy Túrós Aladár vagyok. Bemutatkoztam én is, noha ő tudta az én nevemet. Halvány sejtelmem nem volt, hogy ki ő. Bemutatkozott, hogy a magyar­­országi református egyház szeretetszolgálatának az egyik vezetője. Már csak azt nem értettem, hogy ez hogy függ össze velem. Rögtön el is magyarázta. Annak ide­jén, amikor apukám Tornaiján volt a gimnázium igazgatója, a városban szolgált egy Urbán nevezetű református lelkész. Hat-hét gyermeke volt. Akkor a papgyerekek nemigen járhattak nemhogy főiskolára, de gimnáziumba se nagyon. Édesapám, mint a gimnázium igazgatója megszervezte, hogy mindannyian leérettségizhettek, s utána „inkognitóban" elküldte őket továbbtanulási céllal Olmützbe, Pilzenbe s máshová. A kérdőívbe beírták, hogy hivatalnokcsalád, jó káder stb. Szóval így fejez­te be majdnem mindegyik gyerek a főiskolát. Én a hajdani gyermekek közül többel jó viszonyban voltam. Mikor Túrós úr, Urbán tiszteletes feleségének a bátyja meg­tudta az egyik gyermektől, hogy Pesten vagyok nem éppen irigylésre méltó körül­mények között, ahogy kifejtette, szeretné legalább részben viszonozni azt a segít­séget, amit édesapámtól feje kockáztatásával kapott annak idején a család. Felajánlják, hogy az egyháznak van egy szeretetotthona Pest közepén, a Váci utcá­ból nyíló Havas utcában. Amennyiben elfogadom, ott biztosítanak számomra szál­lást és étkezési lehetőséget. Éppen üresen áll egy alagsori szoba, de kapok egy külön kulcsot a Váci utca felől, s ha elfogadom, ott lakhatok. Mondtam, hogy köszö­nöm szépen, de én ezért semmi ellenszolgáltatást sem tudok pillanatnyilag garan­tálni. Biztosított róla, hogy erről szó sincs, a támogatásra szó szerinti szeretet ala­pon kerül sor. Felírta az igazgatónő nevét, akit Lengyel Irénnek hívtak. Menj el oda, nézd meg, ha elfogadod, annak nagyon ürülnénk. Az autó visszavitt. Becsengettem, jött egy idős néni, beengedett. Elmondtam, hogy az igazgatónőt keresem. Bevezettek hozzá. Négykor indultunk ki a városból, este hétkor, vacsoraidőben jutottunk vissza. Mivel az időpont most nem alkalmas beszélgetésre, szeretettel várnak vacsorára. Utána majd mindent megbeszélünk. Nagyon szép kis éttermük volt. Az első percekben nem tudtam mire vélni, hogy miért van korábban még múzeumokban is alig látott gyönyörű bútorokkal beren­dezve. Odaültetett maga mellé a főasztalhoz. Először azt hittem, hogy filmforgatá­son vagyok. A környezet nagyon feszélyezett. Mondom magamban, ide se jövök töb­bet, ez nem nekem való hely. De azért a vacsorát elfogadtam. Utána elbeszélget­tünk. Valószínűleg erre már fel volt készülve az Irénke néni, mert elmondta, hogy annak fejében, hogy ezt a segítséget felajánlják, ők az égvilágon semmit, még azt sem várják el, hogy én velük közösen étkezzem. Azt csinálok, amit akarok, amit jónak látok. Kapok egy kulcsot a mellékbejárathoz, és egyenesen bejuthatok a szo­bámba. De mivel valahonnan megtudták, hogy gyomorfekélyem volt - jól tudták -, az mindenképpen kötelező, hogy rendszeresen étkezzem. Itt úgyis öregeknek főz­nek, kötelező az étkezés, a koszt jót tehet. Emma néni a szakácsnő. Ha étkezési 187 Û

Next

/
Oldalképek
Tartalom