Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Kolár Péter
KOLÁR PÉTER 176 szolgálatát” és katonaszökevényként igyekezett hazajutni. Egyik sorstársával, a bodrogközi Hajdú Laci bácsival közösen 1944 nyarán értek Királyhelmecre, ahol a helyi református lelkész, Főző László tiszteletes és családja bújtatta. 1945-ben több év elteltével találkozhatott újra a feleségével, édesanyámmal. Én is majdnem Királyhelmecen láttam meg a napvilágot, de szüleim éppen Kassán jártak, amikor a várhatónál korábban megszülettem. így lettem kassai polgár. Kassához addig, szüleim számos helybéli ismerőse ellenére, nem sok közünk volt, hiszen a családból senki sem lakott vagy dolgozott e kelet-szlovákiai városban. 1945-ben Csehszlovákiában megszűnt a magyar szó. Magyarságuk miatt - királyhelmeci sorstársaikhoz hasonlóan - szüléimét is szerették volna kiebrudalni az országból. Korábbi viszontagságaikra való tekintettel felmentést kaptak. A feltétel a szlovák nyelvvizsga volt. Amennyiben levizsgáztak szlovák nyelvből, engedélyezték számukra, hogy szlovák vidéken tanítsanak. Apukámnak, aki jól beszélt szlovákul, ez nem okozott különösebb gondot, anyukám viszont a konyhanyelven kívül alig értett ezen a nyelven. A vizsga előkészületei során azonban rátalált egy olyan emberséges szlovák professzorra, aki megengedte, hogy szlovákból latinul vizsgázzon. Miután a nyelvvizsgát édesanyám latinul, édesapám szlovákul szerencsésen letette, a ma már Késmárk részét képező Kisszalókon, Malý Slavkovban folytathatták pedagógusi tevékenységüket. Egyébként ezen a kis településen akkoriban nem sok igazi szlovák lakott, hanem elsősorban gorálok éltek, akik jobban beszéltek németül és lengyelül, mint szlovákul. Miután a magyar iskolák újjáalakultak, Késmárkról a Rimaszombati járásban lévő Csíz fürdőbe költöztünk. Az én történetem tulajdonképpen itt kezdődik. Itt eszméltem a világra, néhány korábbi emléken kívül első élményeim ehhez a településhez kötődnek. 1949-50- ben a faluban megalapították a Csemadokot, és a magyar kultúra újrakezdhette fellendülését. Miután szüleim az iskolán kívül folyamatosan csemadokos környezetben tartózkodtak, kisgyermekkorom óta időm nagy részét én is a legkülönfélébb próbákon és rendezvényeken töltöttem. Úgy hiszem, hogy ez az időszak meghatározó volt egész életemre, itt és így kerültem kapcsolatba a magyar kultúrával.- Kisgyerekként tudott arról, ami a szüleivel az ötvenes évek elejéig történt? Beszédtéma volt ez a családban?- Természetesen igen. Nem titkolta ezt senki. Minden a szemünk előtt történt. Az ötvenes évek eleje sem volt nagyon könnyű. A háborút követően apámról előkerültek olyan iratok, amelyek szerint 1938 előtt azért figyelte őt a csehszlovák rendőrség, mert állítólag magyar nemzeti szellemben nevelte a gyermekeket. A királyhelmeci járásbíróságról viszont előkerültek olyan 1940-42-es keltezésű feljelentések, amelyek szerint a „magyarok alatt” állítólag cseh nemzeti szellemben nevelte a nebulókat. Figyelemreméltó, hogy a feljelentők ugyanazokat a szavakat használják, egyszer magyar, másszor meg cseh vonatkozásban. Ez talán abszurdnak tűnik, pedig csak a besúgók és feljelentők egyenmentalitásáról tanúskodik, ami nemzetiségüktől független volt. Az ötvenes évek elején mind apukámat, mind anyukámat folyamatosan megpróbálták más környezetbe, kevésbé központi községbe helyezni. Emlékszem egy esetre, amikor beállított a rimaszombati, pontosabban akkor még a tornaijai tanügyi hivatal elöljárója, és huszonnégy órán belüli azonnali elköltözést próbált a szüléimre erőszakolni. Gömör községbe kellett volna átköltöznünk. Mint gyermeknek
