Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)
Himmler György
HIMMLER GYÖRGY 164 tunk az akkori járási nemzeti bizottság elnökének. Tehát nem a pártszerveknek, hanem az illetékes államigazgatási szervnek. Megvan a dokumentuma, publikálták azóta több helyen is. Ezt a petíciót akkor az Érsekújvári járásban mintegy 1500 ember írta alá, közte több száz pedagógus és párttag is. A legfontosabb „javaslatunk" az volt, hogy a kétnyelvűség jelenjen meg mindenütt, ahol a magyar kisebbségjelen van, hivatkozva a Helsinki Alapokmányra meg, pimasz módon, a párthatározatokra is. A magyar nyelvű oktatás fejlesztését is „követeltük”. Arról volt szó, hogy nagyon sok középiskolában iszonyúan nehéz volt magyar osztályokat indítani. Annak ellenére ugyanis, hogy sok magyar gyerek jelentkezett, mégis szlovák osztályokba terelték őket. Egyszerűen nem nyitottak magyar osztályokat vagy csak tessék-lássék alapon. És hát több ilyen jelenségre felfigyeltünk Újvárban és Párkányban, főleg a szakközépiskolákban. Ebből óriási balhé lett, és elkezdődött az agymosás. Csoportonként behívattak mindenkit a munkahelyi pártbizottságra, főleg a párttagokat, pedagógusokat és úgymond elbeszélgettek velünk, hogy mi a bajunk, miért nem tetszik nekünk a pártpolitika meg egyéb sületlenségek. Mi, ugye, pókerarccal mondtuk a magunkét, hogy hát mi nem támadjuk se az államot, se a pártot, mi csak szeretnénk, ha megvalósulna az, amit a párt is képvisel, azaz a kétnyelvűség meg a magyar nyelvű oktatás. Aztán 89 őszén felpörögtek az események. Akkor Érsekújvárba hívattak bennünket, az érsekújvári és párkányi gimnázium azon tanárait, akik aláírtuk, illetve terjesztettük ezt a petíciót. Ott a párt ideológiai titkára próbált a lelkünkre hatni, hogy hát micsoda dolog ez, miért nem bízunk bennük, miért nem hozzájuk fordultunk, mi ez a tőlük független kezdeményezés, stb. Természetesen példát akartak statuálni, és néhányunkat ki akartak rúgni az állásából, többek között engem is. Éppen november 17-én volt, amikor engem meghallgatásra berendeltek a kerületi nemzeti bizottságra és ott felajánlották, hogy fogadjak el egy tanári állást Léva mellett egy szlovák szakmunkásképzőben, merthogy képtelenek oda ilyen szakos tanárt beszerezni. Én erre azt mondtam, hogy ha elmegyek oda, akkor viszont Párkányban nem lesz ilyen szakos tanár, s akkor ebben mi a ráció. írtak egy jegyzőkönyvet, és ennyiben maradtunk. Azzal búcsúztam tőlük, hogy nézzék, én tisztában vagyok azzal, hogy ha maguk engem el akarnak távolítani az állásomból, akkor ezt meg is tudják csinálni. De vegyék tudomásul, hogy én ezt minden törvény adta eszközzel meg fogom maguknak nehezíteni. El voltam rá szánva, hogy esetleg valamiféle látványos tiltakozást fogok megvalósítani. Például bemegyek reggel az iskolába, leülök a tantestületiben a helyemre, ott fogok ülni, amíg az óráim, úgymond, tartottak volna, ott fogok ülni, aztán hazamegyek. Mindaddig, amíg karhatalommal el nem távolítanak, vagy valami ilyesmit. Erre már nem került sor, mert november 17-én éjszaka elindult a lavina és ezt az egész cirkuszt elsöpörte, utána pedig már nem volt alkalmuk az illetékeseknek arra, hogy eltávolítsanak bennünket.- Mindez már Párkányhoz köthető. De hogy került az Ipolysági egyetemista Párkányba?- Az egyetemi éveimben még visszajártam Ipolyságra. Utána pedig Léván dolgoztam két évig történészként a Barsi Múzeumban, igaz ebből egy évet a hadsereg vett el, az értelmes életemből. A múzeumban áporodottság volt, és nem sok késztetést éreztem arra, hogy a párt különböző kerek évfordulóira kiállításokat rendezzek. 1981-ben kerültem Párkányba, ahol épp egy történelem-filozófia szakos
