Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok. II. 1989-1992 - Elbeszélt történelem 2. (Somorja, 2010)

Gombik Róbert

jártam. Ebben az időben is, és utána is nagyon nagy segítségem volt néhány csa­lád. Galgóczyékat meg kell említeni, és a fiukat, a zselízi esperes Rudi Galgóczyt, ő volt a főministránsom. Akármikor jöttem, mindig tudták, mit kell csinálni. Az első az volt, hogy kitették az ételt az asztalra. Akárhova mentem, mindig tudták, hogy éhes vagyok. De mindenhogyan segítettek, ugyanúgy, mint a Kollárik család. A kántorom a Robi barátom volt. Mindenben segített a nővérével együtt. Az édesanyjuk nagyon kedves asszony volt. Édesapjuk akkoriban halt meg. Aztán eléggé otthon éreztem magam Heriban Lászlónál, a magyarbéli plébánosnál. Hozzá is akármikor mehet­tem. Ő most Naszvadon plébános. Voltak még többen, akik nem féltek, és miattam meghurcolták őket. Kollárik Róbert nagyon tehetséges művésziélek volt, miattam nem vették föl sem a konzervatóriumba, sem a zeneművészeti főiskolára. Ő ren­desen megsínylette.- De hát ennek tudatában volt, gondolom?- Igen, csak én sajnálom, hogy nem lett belőle nagy művész. Lehetett volna.- Aztán a betegséged után mi történt veled?- Ez nagyon érdekes volt. Mivel az előző munkahelyemre már nem mehettem visz­­sza, munkát kezdtem keresni. Mert akkor kötelező volt a munka, és mindig kellett valami igazolást hozni, hogy van munkahelyem. Voltak olyan napok, amikor reggel­től estig jártam munka után. Mikor kérdezték, mit szeretnék csinálni, mondom, takarítótól, kertésztől az igazgatóig akármilyen állást vállalok. Hát mindenfélét csi­náltam, de két hét után rendszerint megjelentek a titkosok és azt mondták, ilyen börtöntölteléket, ilyen lázítót, ilyen gazembert hogyan foglalkoztathatnak. És álta­lában mindig elbocsátottak. Egy helyen voltam hosszabb ideig, talán egy évig. A püspöki kórháznak volt egy kirendeltsége Dunajská Lužnán, egy gyermekkórház­ban voltam mint karbantartó. Később tudtam meg, hogy miért dolgozhattam ott. Bár nővérkék is voltak, azt nagyon figyelték, de ők is figyelmeztetve voltak. Nem is keresték velem túlságosan a kapcsolatot. De a vezetője ennek a kis kórháznak egy kedves nővér volt, aki kivetkőzött és együttműködött. Tehát azért is, mert felügye­let alatt voltam. Ott mindent csináltam, fűtő is voltam, jól jött a vizsga, bár gyakran futott a nővérke éjszaka, hogy megfövünk, uram. Mert féltem, nehogy fázzanak, és mindig jól megraktam a kazánt. Mindent csináltam. Ha az asztalnak kiesett a lába, meg kellett megcsinálni, ha a vécé csöpögött, azt is nekem kellett megcsinálni. Később egy eléggé jó helyet kaptam ismeretség által. A szenei vendéglátó üzem igazgatója befogadott, és télen recepciós voltam az Amur Hotelban. Majd a tó másik felén, az északin is ilyen elszállásoló recepciós voltam, nyáron meg a kempingben vol­tam amolyan kisfőnök. Közben Pozsonyba kerültem. Nagy volt a nyomás itt is, ezért ki is cseréltem a szenei lakást pozsonyira. Barátom, Jozef Valček Szencre, én pedig Pozsonyba mentem. Nekem jól jött Pozsony, ott a központban lehettem, így szoro­sabbra fűződött a kapcsolatom Mikloškóval és Ján Čarnogurskýval. Amikor ügyvédet kerestünk, senki nem akart vállalni, és valaki azt mondta, hogy próbáljátok meg a Čarnogurskýt. Ő sokáig gondolkodott, majd azt mondta', idem do toho. Vállalta. Meg kellett fizetnie érte, mert fél év múlva kirúgták az ügyvédi kamarából.- Ő akkor már aláírta a Chartát, nem? 121 GOMBÍK RÓBERT

Next

/
Oldalképek
Tartalom