Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Tóth Károly
TÓTH KÁROLY 712 Durayt. Utána többen jártak Janicsnál, és ugyanarról győződtek meg, mint mi. Egy koherens elmélet volt a Janicsé, csak a premisszái voltak hibásak. E felismerés nélkül, akár igaznak is hihették, mint ahogy hitték is sokan. Később, amikor a 90-es évek elején szembekerültünk Durayval, és sokan akarták kihasználni a Duray-Janics ellentétet a politikai csatározásokban, emellett a régi felismerésünk mellett következetesen kiálltam, minden nyilvános fórumon és magánbeszélgetésekben egyaránt. Ez a felismerés határozta meg a kapcsolatunkat Durayval a nyolcvanas évek alatt. Ellenkező döntés esetén egészen más irányba mentek volna a dolgok idehaza és talán Magyarországon is. (...)- Milyen kapcsolatban voltatok az ún. népnemzeti vonallal?- Ez nem volt kérdés, mármint a népi és urbánus ellentét. Mindenkivel jó kapcsolatokat akartunk kiépíteni, és ez a magyarországi belső feszültség nem volt hatással a kapcsolatrendszerünk alakítására. A Bibó Emlékkönyvet diapozitív filmen mi hoztuk át a határon, Duraynak is volt benne írása, neki küldték. Kisebbségi közegben a népi-urbánus ellentét nem merült fel komoly kérdésként. De emlékszem, és talán ez is az előzményekhez tartozik, valamikor 1977-ben Tóth Lajos szervezett egy utat Illyés Gyulához. Egy amolyan „hivatalos" szlovákiai magyar delegáció volt ez az íróhoz. Hajói emlékszem, Foton jött létre ez a titkos találkozó egy orvos lakásán. Én akkor még gimnazista voltam. Vagy húszán mentünk együtt. Ezen a találkozón jelen volt Illyés Gyulán kívül Csoóri Sándor, Czine Mihály, Görömbei András és mások is. Nagyon nagy élmény volt ez számomra. A háromnapos program keretében találkoztunk egy fafaragóval, fiatal magyar történészekkel és hát Illyés Gyulával. Én nagyon tiszteltem Illyés Gyulát, Csoóri Sándort, Czine Mihályt, minden könyvük megvolt otthon, mindent elolvastam tőlük. Viszont volt egy pillanat, amit sose feledek el, és aminek az utólagos értelmezése szintén hatással volt rám. Amikor elkezdődött a találkozó Foton, lllyésék felálltak, és egy Szenczi Molnár Albert-zsoltárt kezdtek el énekelni. Akkor ez semmit nem jelentett számomra. Később az egyik barátnőmtől, (...), aki egyetemistaként több évet élt Budapesten, és aki szintén ott volt a találkozón, tudtam meg, hogy lényegében ez a mozzanat a közönség tesztelésére szolgált. Abból, hogy ki énekli a zsoltárt, fel lehetett mérni, ki a katolikus és ki a protestáns. Tőle szereztem tudomást arról is, hogy komoly feszültség van a katolikusok és a protestánsok, no és persze a zsidók között Budapesten, ami lényegében a népi-urbánus ellentét alapja. Nehezen értettem ezt meg. De később többször kénytelen voltam tapasztalni, hogy az ilyen jellegű viszonyulásnak van alapja. Heteken vagy talán hónapokon keresztül foglalkoztatott bennünket ez a kérdés, érthetetlen volt, hogy ez a csöppnyi magyar nemzet és ellenzék miért szakad maga, minden külső kényszer nélkül két- vagy háromfelé. A kilencvenes években aztán talán erre is választ kaptam, Magyarországról szinte mindenki azt kérte számon tőlünk, hogy legyünk egységesek, mármint mi, szlovákiai magyarok. Mi magyaráztuk, hogy egy 600 000-es magyarság teljes politikai spektrum kialakítására képes, és ez jó is. De mindenkiben ellenszenvet váltott ki, ha megkérdeztük, vajon Magyarországon miért nincs egységes ellenzék, ők sincsenek többen, mint mi. Az, hogy ott volt egy MDF, SZDSZ, Fidesz, az természetes volt, mint ahogy természetes is, de azt, hogy nálunk is lehet bizonyos politikai tagozódás, ezt senki sem volt hajlandó megérteni. Pontosabban csak akkor, ha
