Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)

Tóth Károly

keresztül tartották őket fogva, vádat is emeltek ellenük csoportos felforgató tevékenység címen. A feleségemet, aki anyasági szabadságon volt Ádámmal, otthon keresték meg. Egy nőpert akartak konstruálni Duray ellen, ferde hajlamok, miegymás, de a korábbi pert követően túl naiv volt ez a konstrukció. Aztán ejtették a vádat, mert valahogy nem illeszkedett a képbe. A hölgyek egyike (...), aki mélységesen vallásos volt, és nem tudott hazudni, minden kérdésre válaszolt, és mindent elmondott. Azt is, amit az ŠtB nem akart hallani. Az ŠtB-nek világos volt, hogy a bírósági tárgyaláson is elmond mindent. Érdekes, hogy a rendőrség nem a tényleges történéseket kutatta, hanem csak azokra az információkra volt szüksége, amelyek az előre megtervezett vádemelést alátámasztották, minden más zavaró hatással volt rájuk. Paradox, hogy ezeket a lányokat az mentette meg, hogy az egyikük mindent elmondott. A kommunista rendszer egy újabb önellentmondása volt ez. Amit az illető „kifecsegett’', akár húszévnyi börtönre is elegendő lett volna, de nem ez volt a cél, csak a megfélemlítés, valamilyen példastatuálás. A rendszer nem az elkövetett bűntettet büntette, hanem megfélemlíteni akart. Egyébként is már a gorbacsovi érátéltük, mindenki helyezkedett. Nos, valamikor 1985. szeptember elején ejtették a vádat, mintha mi se történt volna. Számomra az egész ügyből az is érdekes, hogy Duray eddig semmilyen nyilatkozatában nem tett említést erről az esetről, feltehetőleg zavaró lett volna számára, hogy nem csak ő volt üldözött a régi rendszerben.- Nem voltak közöttetek besúgók?- Nem. A leghatározottabban tudom ezt állítani. A mi csoportunkból senkit sem sikerült beszervezni, annak ellenére, hogy mindenkinek kijutott a meghurcoltatásból, és egzisztenciális szempontból bárki sebezhető volt. Molnár Imre 1980 után Magyarországon maradt, megnősült, hosszú időn keresztül nem kapta meg az állampolgárságot, mert állandóan elkapták a határon mindenfajta szamizdat és vallási irodalom csempészéséért, a román és a szlovák határon egyaránt. Sándor Eleonóra 1981-ben politikai-ideológiai okok miatt otthagyta az egyetemet, takarítónőként dolgozott, és levelező tagozaton fejezte be a néprajz szakot. Oravecz Aranka és Császár Gyöngyi 1980-ban, otthagyva a pozsonyi egyetemet, Prágába mentek, és a takarítás mellett művészettörténetet és nyelveket tanultak a Károly Egyetemen, amíg a cseh ellenzékkel való kapcsolattartásuk miatt el nem lehetetlenítették az ott-tartózkodásukat. Budapesten fejezték be a tanulmányaikat. Mi, a többiek, főleg a katonaság végett (akkor az egyetemistákat csak egyéves sorkatonai szolgálatra kötelezték a kétéves szolgálat helyett), elvégeztük az egyetemet. Aztán ideológiai okoknál fogva, no meg azért, hogy ne tudjanak megfélemlíteni, zsarolni bennünket, a kommunista hierarchia legalsóbb fokán, takarítóként, betanított munkásként kezdtünk el dolgozni a diplománkkal. Ki milyen munkát talált. Sándor Nóra egy kisegítő iskolában, Németh Zsuzsa a Dunaj Áruházban dolgozott takarítónőként. Én a DUSLO vegyiművekben dolgoztam három évet betanított munkásként egy szennyvízelvezető állomáson. Életem legszebb időszaka volt ez. Ott voltak a legfontosabb könyveim, az írógépem, a műszakok alatt annyit dolgozhattam, amennyit csak akartam. A munkatársaim elfogadták ezt, kissé zokon vették, hogy a sakk- és kártyapartikba nem kapcsolódom be, de aztán megszokták és tolerálták. Egy kissé csodabogárnak számítottunk, szektásoknak, vallási csoportosulásnak, mindennek neveztek bennünket.

709

TÓTH KÁROLY