Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Szilvássy József
SZILVÁS S Y JÓZSEF 676 -A rendszerváltás idején játszott szereped felgöngyölítését talán onnan kezdhetnénk, amikor 1986-ban új főszerkesztő került az Új Szó élére. Halljunk most erről!- Ez furcsa, ellentmondásos történet. Abban az időben már fontos párttisztségekbe csak abszolút megbízható elvtársak, tehát eléggé korlátolt emberek kerültek. Pezlárt például Gejza Šlapka váltotta fel az ideológiai titkári beosztásban, aki előszeretettel hangoztatta, hogy neki francia műveltsége van, mert inas korában a mestere franciakulccsal verte a fejét. Kiss József, az Új Szó új főszerkesztője ilyen vonatkozásban kivétel volt. Igaz, megbízható elvtársnak számított, hiszen a Párttörténeti Intézet munkatársa volt, ám művelt személynek és becsületes magyar embernek tartottam és tartom ma is. Ő egyértelműen reformkommunista, a hazai magyar értelmiséget is megszólító, ideológiai sóderoktól mentes napilapot kívánt kiadni, s ebben is egyetértettem vele. Azonnal feloldotta E. Fehér Pál bejárási tilalmát, felújította a kapcsolatot az újvidéki Magyar Szóval. Fontos volt, hogy ki tudta védeni Szarkáék feljelentéseit, mert tökéletesen beszélt szlovákul, értett a pártközpontban dolgozó káderek nyelvén, soknak közülük a jó ismerőse, ivócimborája volt. Kiss Jóskával egyetemista korom óta jó barátságban voltam. Még kinevezése előtt mondogatta, hogy ha ő lesz a főszerkesztő, engem megpróbál fő szerkesztő-helyettesnek megtenni, habár főleg a Csemadok 1986-os országos közgyűlésén elhangzott felszólalásom óta magyar nacionalistának és megbízhatatlan kádernek tartanak, de ő igyekszik ezt a képet korrigálni. Hosszú, majdnem másfél éves csata után sikerült Szarka elvtársat „taccsra” tennie, vagyis nyugdíjaztatnia. így lettem én azután 1988 februárjában főszerkesztő-helyettes. Utólag visszatekintve: a lehető legrosszabbkor. Ezek már tulajdonképpen a létező szocializmus végnapjai voltak, csak hát akkor a legtöbb emberhez hasonlóan mi sem vettük észre... Főleg három dolgot restellek mind a mai napig. Az egyik szomorú történet akkor kezdődött, amikor a Dubček-interjút sugározták a Magyar Televízió Panoráma című, akkortájt nálunk legnézettebb műsorában. Ez 1989 kora tavaszán lehetett. Kiss Jóskával éppen a Bodrogközbe indultunk, hogy az ottani vezérekkel beszélgessünk az Új Szóról. Pozsonyból délután keltünk útra, ezért este Kassán megszálltunk, s ott a szállodai szobában néztük végig Sugár András beszélgetését Dubčekkel, aki akkor csaknem két évtizedes elnémítása után először szólalt meg a médiában. Akkor vissza kellett volna fordulni, s talán minden másként alakul, mi azonban ott nem is sejtettük, hogy a csehszlovák pártvezetés mennyire feldühödik ezen az interjún. Másnap délre megérkeztünk Tőketerebesre, s ott már várt bennünket Csető János főszerkesztő-helyettes kollégám üzenete, hogy azonnal hívjuk viszsza őt. Azonnal tárcsáztunk. Ő remegő hangon közölte, hogy reggel beparancsolták a párt központba, s ukázba adták, hogy másnap a Pravdával együtt indítsuk el a Dolgozók tiltakoznak című, az ötvenes évekből ismert hírhedt hecckampányt; a Pravda rövidesen produkált néhány förmedvényt, munkásokra rákényszerített tiltakozó leveleket, amelyeket nekünk is közölni kellett. Magyar ember talán kettő akadt, aki kötélnek állt és nevét adta a Dubéek-interjú elítéléséhez. Ellenben jóval többen pontos névvel, lakcímmel ellátott levélben fejezték ki felháborodásukat a tiltakozó levelek közlése miatt. Az egyik Borbély József volt, aki a Dunaszerdahelyi járásbeli Nagylégen tanított, s akit emiatt a kerületi ideológiai titkárból járási vezető titkárrá és a pozsonyi pártelnökség tagjává avanzsált
