Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)

Sidó Zoltán

SIDÓ ZOLTÁN

576 - Álljunk meg 1968-nál egy pillanatra, amikor fontos politikai események történtek Csehszlovákiában.- A feleségemmel éppen augusztus 20-án mentünk át Magyarországra.- Nyaralni?- Nem. Ő akart valamit venni. Cipőt, lélegzetet, fene tudja. A leányok mindig vesznek valamit. Úgy, hogy egyik nap megyünk, ott alszunk, s másnap jövünk haza. S a Čedokon, tehát az utazási irodán keresztül biztosítottunk egy ilyen vendégszobát, vagy mi a csuda volt ez, ilyen IBUSZ-szobát, ugye. No most, a feleségem döntött ebben, hogy mikor akar menni, mikor nem. Ő úgy döntött, hogy augusztus 20-án megyünk. S augusztus 21-én vissza. Én ragaszkodtam ehhez, mert augusztus 23-án nálunk pótfölvételik lettek volna, pontosabban a szakosító tagozaton, mert olyasmi is volt nálunk a közgazdaságin, gimnáziumi érettségi után két év, s fölvételi vizsgák lettek volna, s nekem ott jelenésem lett volna. 20-án elmentünk, és 21-én nem engedtek haza. Mi vendégszobában voltunk, kinek a rádióját hallgassam? Nem tudtam semmit. Csak kijöttünk reggel és ott körben álltak az emberek és egy kétségbeesett ember cseh nyelven kiabált: „Kdo tady ví česky?” S gondoltam, hogy eltévedt vagy valami baja van, s mondom, hogy „pane, když vám mohu pomoci, mile rád. Toto vyslyšte." Ezt hallgassa! És a magyar rádió Prágát nem foghatja azon a kis vacakon, Sokol rádión vagy milyen volt. S akkor ordít, hogy miért nem fordít. Most hallom először, hogy mi történt az éjjel, ugye. Hát aztán fordítottam.- S hol voltatok?- Budapesten. És mit lehet tenni, a vasútállomáson mondták, a Nyugati pályaudvaron, hogy Csehszlovákiába nem megy vonat. Hát aztán elmentünk a Marival, otthagytam a cseheket, egy IBUSZ-irodába. Hát mi lesz velünk? Ugye a Mari megvette, amit meg akart venni, egy huncut garasunk nem volt. És hát mondom, az első IBUSZ-irodába elmegyek, s megérdeklődöm, hogy hol lehet részletletagadásra lakni, vagy hát nem tudom, mi lesz velünk. És hát aztán kikötöttünk valahol, de az nem iroda volt, hanem az IBUSZ vezérigazgatósága. S ott engem körbefogtak, kérdeztek, röpgyűlést hívott össze a nagyfőnök, s akadt egy alkalmazott, aki azt mondta, hogy én benneteket elviszlek haza. Anyám a Balatonnál van, öcsém államvizsgára készül Pécsett, jogász lett a fiúból. Mint aztán kisült, az ELTE-n, magyar-francia szakon végzett, és az IBUSZ dolgozott. Úgyhogy aztán ott laktunk három napig. Miért három napig? Elvitt magához, a Szent István körúton laktak, fölvitt, s odaadta a kulcsot. Vadidegen embereknek. Hálából vacsorával vártam, azt én főztem neki. Megkérdeztem, hogy egyetlen egy telefonhívást enged-e, és fölhívtam a csehszlovák nagykövetséget. És azt mondták, hogy jöjjek be személyesen. Hát elmentem, rengeteg ember volt. Ott találkoztam Takács Andrással, még egypár emberrel. S ott kijelentették, hogy innen nem mehetünk haza, viszont a magyar külügyminisztérium tájékoztatta a csehszlovák nagykövetséget, hogy a csehszlovák állampolgároknak napi kilencven forint támogatást adnak. Akkor az pénz volt. így aztán feleségemmel együtt megjelentünk a Vörösmarty téri IBUSZ irodában, beütötték az IBUSZ pecsétet, s beírták, hogy háromszor