Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Molnár Imre
MOLNÁR IMRE 394 akit senki nem ismer, és ő a kiküldött megfigyelő. Ez valahogy olyan természetes volt, mi ezzel éltünk együtt, és tudtuk azt, hogy figyelnek minket. És tudtuk azt is, hogy itt vannak bizonyos határok az egyetemen. A Komenský Egyetemen nagyon nehéz volt a légkör akkor, ott tanítottak a fő ideológusok akkor, Plevza például. Az óráira jártunk. Ő írta meg a rendszer ideológiáját például, de sorolhatnám tovább a neveket. Tehát az egyetem volt az életünk tere. Újságot akartunk létrehozni, az lett volna a neve, hogy Rá-Ma, ugye nem a ráma a lényege, hanem hogy ma kell rámenni a dolgokra. Szabadegyetemet szerveztünk. A kollégiumban összehívtuk az embereket, és azt mondtuk, hogy lépjetek be a klubba, lehet bizonyos témákról beszélni, de bizonyos témákról nem lehet, ezért a kollégiumi szobában összejövünk és itt fogunk beszélni. Szekciókat akartunk létrehozni, hogy ki-ki egy-egy területtel foglalkozzon, hogy gyűjtsön anyagot, dolgozzuk fel a társadalmat mi magunk, és Tóth Karcsi, Öllös Laci, Branstein Glória, mások, Sándor Eleonóra. Azt vállaltuk tulajdonképpen, hogy megalkotunk valamiféle rendszert, egy ilyen tudományos feltáró munkát fogunk végezni, hogy ennek a társadalomnak a szociológiáját, problémáit föltárjuk, és a nyilvánosság elé tárjuk. Ez volt az elképzelésünk. Elég sok ütközés volt az egyetemen a tanárainkkal, akiket vaskalaposnak tartottunk, és hamar rájöttünk, hogy ott is mik a korlátok, a határok. Egyre inkább ebbe a második nyilvánosság irányába tolódott el a tevékenységünk. Most ebbe belejött az a bizonyos fordulat az én életemben, ami meghatározó volt, hogy 1978-79-ben lehetőség adódott arra, hogy a Komenský Egyetem magyar tanszéke és a Szegedi Juhász Gyula Tanítóképző Főiskola szlovák tanszéke között egy cserekapcsolat jöjjön létre, melynek az volt a lényege, hogy Szegedről jönnek szlovákot tanulni Szlovákiába, mi pedig megyünk magyart tanulni Szegedre. Emlékszem, számomra dilemmát jelentett, jelentkezzek, ne jelentkezzek, erre csak kiválasztott embereket küldtek el. Mi Durayval beszélgettümk erről sokat, hogy most mi a teendő. Menni? Nem menni? Miklós azt mondta, hogy ha odamentek, akkor ott is maradtok. Esküdöztünk égre-földre, hogy mi visszajövünk. (...) Végül is átkerültünk Szegedre 1978-ban, 79-ben.- Akkor ez a társaság egészét érintette?- Igen, szinte az egészét. Két lépcsőben.- Kiket nem említettünk még?-Tóth Károlyt, Oravecz Arankát, Császár Gyöngyit, Bárdos Gyusziékat, aztán később Öllös Laci és Kovács Tibi is jött. Tulajdonképpen ez volt az a társaság. Mindenesetre az, aki átjött, és akiben meg volt az igény a másképp élésnek, a másképp gondolkodásnak, a jobbításnak, Magyarországon óriási energiákat és lökést kapott ebbe az irányba. Még meg kell említenem két nevet, Szarka Katalin és Bodnár Mária nevét, akik már korábban, még a pozsonyi diákéveink alatt csatlakoztak a csapathoz. Egy olyan csapat alakult ki ugyanis a kollégiumban Pozsonyban, főleg magyar szakos és más hallgatókból, amelyben komolyan próbáltuk venni ezt az önképzést, tehát azt a bizonyos hiányzó anyagot, ami az egyetem tananyagából hiányzott, s azt magunk próbáltuk megszerezni, utánajárni ennek, és valóban ez olyan igény volt, hogy nagyon sokan csapódtak hozzánk olyanok is, elsősorban természetesen a baráti körből, akik nem is voltak egye-
