Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)

Lacza Tihamér

LACZA TIHAMÉR

358 mus engem taszított egy kicsit. Nem azt akarom mondani, hogy a történések engem igazoltak, de végül is például még 1990 áprilisában (én jártam az FMK sajtótájékoztatóira, mert újságíróként érdekeltek ezek a dolgok, de tényleg csak mint újságírót) többek között volt az FMK-nak egy érdekes sajtóértekezlete, amelyen „nagy mellénnyel" nyilatkoztak dolgokról. Ott ült előttem Barak László, azt hiszem a Nap főszerkesztő-helyettese volt akkor, később főszerkesztője. Ő is ott ült újságírói minőségben. Mondom neki: „Laci, nem gondolod, hogy ez egy kicsit túlzás, amit itt mondtok?” Azt hiszem, az elnökségi asztalnál Tóth Karcsi ült és még valakik, akik tájékoztatták az újságírókat. „Például itt van ez a Szlovák Nemzeti Párt...” - mondom én. „Ááá, 0,5 %!!" - mondja ezt 1990 áprilisában Barak László. Ebből csak azt akarom kihozni, hogy még ők sem, akik úgy gondolták, hogy bennfentesek és tájékozottabbak, ők sem nagyon látták, milyen veszélyek leselkednek rájuk. Nekem például Meóiar már 1990 márciusában nem volt rokonszenves, ellentétben másokkal, akik még nagyon sokáig nagy államférfit láttak benne. Mondhatnánk neveket is: Tóth Mihály annak idején, ugye, hány ilyen cikket írt, sőt még Dusza István is, hajói tudom. 1990. március 5-én volt az, amikor szerették volna leváltani Schustert, a parlament akkori elnökét (később köztársasági elnök lett). Helyére Ján Budajt akarták volna ültetni - valamilyen oknál fogva nem sikerült. Az a bizonyos kinevezett parlament, mert akkor már sok mindenkit csak úgy kooptáltak a parlamentbe, nem szavazta meg, nem tudni, hogy miért, ma sem tudom egész pontosan. Arra viszont emlékszem, hogy volt egy nagygyűlés, ahol Meóiar igen hangos beszédet tartott: „Majd mi megmutatjuk” - ilyen hangnemben és hogy „a börtönök üresek, de majd tele lesznek”, és hasonlókat nyilatkozott, pontosan már nem tudom visszaidézni. Nagyon visszataszító és ugyanakkor elgondolkoztató beszéd volt ez, és már attól a pillanattól kezdve ez az ember nem volt rokonszenves.- Nem volt ebben egy kicsi félelem amiatt, hogy te is párttag voltál 1987-től?- Nem, én tulajdonképpen a pártban nem voltam olyan sokáig, hogy okom lett volna félni. Az az igazság, hogy végül is talán én abban a pártban épphogy megfordultam. Az nyilván nem mentség, hogy az ember végül is csak 1987-ben kerül be a pártba. Magyarázatképp talán csak annyit, hogy valamit reméltünk ettől a gorbacsovi fordulattól. Talán ezzel lehet magyarázni, hogy végül hagytam magamat rábeszélni, mert volt egyfajta nyomás. Lehetséges, hogy azért is, mert akkor még azért a dolgokat úgy képzelték el, hogy az esetleges leendő vezető kádereknek valamilyen módon végig keli járniuk egyfajta szamárlétrát. Ezért is sürgették a felettesek. De én nem féltem ettől, megmondom őszintén, hogy az én 87-89 közötti „ottlétem” valamilyen kihatással lehet erre. Nem ezért, egyszerűen az arrogancia és megnyilvánulás nem volt rokonszenves, ahogyan beszélt. Ez már sok mindent sejtetni engedett számomra.- Az FMK kooptált képviselőket, és kooptált olyan képviselőket is a parlamentbe, akikkel azelőtt kapcsolatban voltál. Említetted például Duray Miklóst. Akkor, amikor az FMK Durayt kooptálta, azután sem tartottad az FMK-val a kapcsolatot?- Én megmondom őszintén: egyszer, amikor Duray visszajött valamikor decemberben Amerikából, és még Budapesten is elidőzött, tehát egy kicsit késve ér-