Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Lacza Tihamér
is kicsit közrejátszott abban, hogy ez megtörtént, tehát nem kapott bizalmat, ami nagy meglepetést okozott a felsőbb pártszerv kiküldött képviselője előtt. Tehát ilyen érdekes momentumokat lehetne felidézni ebből az időszakból. Végül eljutunk oda, amikor 89 novemberében már komoly incidensekre került sor, tehát a prágai tüntetőket verték a rendőrök, és valamilyen módon reagálni kellett volna abban az időben. Emlékszem arra, hogy egy kicsit tanácstalanság volt a pártszervezeten belül, tehát szerettünk volna valamilyen módon tiltakozni a brutalitás ellen, és akkor a párt ellen is kellett volna tiltakozni, de voltak olyanok, akik ezt nem nagyon szerették volna. Nem fogadtunk el elítélő nyilatkozatokat, hanem egyszerűen nem reagáltunk ezekre a dolgokra. Később az események nagyon gyorsan haladtak előre, hisz alig egy-két hét leforgása alatt aztán teljesen megváltozott minden.- Egy kis kitérő: a Panorámát nem kellett elítélnetek annak idején?- Hogy kicsit megvilágítsam a helyzetet: a Hét nem volt ugyan ellenzéki lap - ez nevetségesen hangzott volna abban az időben -, de valahol mi voltunk azok, akik nem képviseltük a pártvonalat, mivel mi nem voltunk pártorgánum. Mi a Csemadok lapja voltunk, egy kicsit valahogy megpróbáltunk ebből kimaradni. Bár voltak emberek: az említett Balázs Béla meg néhányan a korábbi vezetők közül, akik szerettek volna egy kis „vonalasságot" is bevinni a lapba. Ők néha megírtak egy-két vezércikket vagy évfordulós cikket is, de az egész lap jellegére nem volt jellemző a pártot éltetni. így elég sokszor kerültünk olyan helyzetbe, amikor kis megdorgálások is érkeztek a pártközpontból a szerkesztőség címére. Egy érdekes dolgot akartam még ezzel kapcsolatban megemlíteni: már szóltam róla, hogy 1978-ban tartottam egy előadást a Fábry Napokon a szlovákiai magyar értelmiség helyzetéről. Hosszú idő után, azt hiszem, ez volt az első olyan írás, amely megpróbált egy igencsak szerény képet festeni arról, hogy körülbelül hogyan néz ki a szlovákiai magyar értelmiség. Megpróbáltuk különböző statisztikai adatokkal is alátámasztani. Nekem lehetőségem nyílt bizonyos dokumentumokhoz, pontosabban számadatokhoz hozzájutni, amelyek nem voltak ugyan titkosak, csak éppen nem forogtak közkézen. így pontos adatokat kaptam arról, hogy egy bizonyos időszakon belül hányán jártak egyetemre és milyen volt a nemzetiségi megoszlásuk. Ebből következtettünk arra, hogy hány szlovákiai magyar tanul és tanult, illetve ebből hány főiskolát, illetve egyetemet végzett magyar nemzetiségű szakemberünk lehet. Ezekből az adatokból kiderült, hogy többnyire - tehát a pedagógusokat most nem számítva, pontosabban őket kiemelve ebből - 75-80%-ban inkább természettudományi, reálértelmiségiek dominálnak, sőt talán még magasabb arányban is, és a humán értelmiségiek-jogászok, közgazdászok esetleg irodalmárok - számaránya jóval alacsonyabb. Tehát a reálértelmiség - a természettudományi és műszaki értelmiség - számarányát tekintve jóval felülmúlta a humán értelmiséget. Ez egy olyan potenciális erőt jelentett, amely gyakorlatilag nem volt kiaknázva. Én rámutattam arra, hogy ezzel az értelmiséggel kellene valamit csinálni, és hogyan lehetne őket aktívabb munkára serkenteni. Az adott körülmények mellett természetesen nem nagyon lehetett arról ábrándozni, hogy olyan szerveződéseket lehessen létrehozni, mint mondjuk a rendszerváltozás után. De például a Csemadokon belül esetleg valamilyen módon színesebbé lehetne tenni a munkát, tehát a hagyományos falusi 353 LACZA TIHAMÉR
