Popély Árpád - Simon Attila (szerk.): A rendszerváltás és a csehszlovákiai magyarok (1989-1992) - Elbeszélt történelem 1. (Somorja, 2009)
Janics Kálmán†
-Ha már őszintén beszélünk - nem hittem el, hogy megbukhat a kommunizmus egy forradalommal. Én nem hittem el. Én meg is mondom most mindenkinek, én még 1989 - még augusztusban, amikor itt voltak Čarnogurskýék, még arról beszéltünk, hogy a kommunista rendszerben hogyan lehet majd a keresztény mozgalmakat szervezni stb. Én akkor kezdtem hinni abban, hogy tényleg egy komoly erő kerekedett felül, mikor már képviselő lettem, és láttam, hogy itt már tényleg fölbomlott minden. Ugye, a kommunizmus hetven év óta keményen odavágott mindenkinek, és azt hittük, hogy jön a nagy, kemény ütés miránk is. És ha nem volt Sztálin, volt Bulganyin, vagy kicsoda, egyszer csak ránk törnek, és vége lesz a nótának. És nem történt meg. Mert közben bomlott a szovjet is. Az volt a szerencsénk. Ha nem lett volna ott is bizonyos bomlás, Moszkvában, akkor azért ránk törtek volna. Nem lett volna demokratizálódás. Na de én abba nem láttam bele, hogy Moszkvában is történik valami, ugye. És azon csodálkoztam aztán, hogy megy minden, nem csinálnak ellenünk semmit. Hát akkor folytassuk! Aztán már 90-ben, az első hónapokban, már eszembe se jutott, hogy félni kell Moszkvától. 89-ben, akkor olyan tanácstalan voltam. És tudatlan főleg, fogalmam sem volt róla, arról, hogy hát most ez sikerülhet itt egy ilyen mozgalmat, vagy nem sikerülhet, ezt fogja Moszkva tűrni, vagy nem fogja. Talán ez hiba is volt, hogy soha nem tájékoztatták a világot arról, hogy micsoda erők vannak náluk, hogyan kormányoznak, ki megbízható és kinek. Nem, az egy olyan titokzatos népség volt, az egész szovjet hatalom. És aztán úgy képzeltem, hogy jön majd a nagy csapás, mint 68-ban Csehszlovákia ellen, meg a magyarok ellen 56-ban. Mert jöhetett volna, ha más rezsim lett volna Moszkvában. De bomlásnak indultak ők is, és azt hiszem, hogy annak köszönhetünk mindent. Képzeljük el, ha nem indul bomlásnak, és egy jó sztálinista garnitúra van! Akkor olyan vígan „súdruhok" vagyunk most is... Úgyhogy tulajdonképpen megnyertünk egy világháborút. Azzal, hogy a szovjet lebukott abban a lehetőségében, hogy meghódítsa Európát. Nekik voltak ilyen terveik. Egész biztos. Az Atlanti óceánig el akartak menni. Én olvastam erről sokat, de tényleg, komolyan, orosz kommunisták is azt vallották, hogy nincs más megoldás, az Atlanti óceánig kell menni. De azt elfelejtették, hogy Németországot is csak angol-amerikai segítséggel verték le, hogy már a németek mentek volna Moszkváig, hogyha nincs angol-amerikai erő. Én különben németpárti voltam a háborúban.- Miért?-Azért, mert az oroszt aztán nem vártam. Én azt mondtam, hogy akármit csinál ez a német, de mégiscsak európai kultúrnépség, de ha ránk tör ez a ruszki, hát hogy abból mi lesz, azt el nem tudom képzelni. Az a baj, hogy nagyon buta volt a propagandájuk. Annyira jókat mondtak, amit az ember nem hihetett el. Ha megmondták volna az igazat, hogy mi ment Moszkvában, ez és ez, hogy itt erőfeszítéseket tenni és átszervezni a társadalmat, ezt is lehetne, de nem. Csak a nagy dicsőség, a nagy Sztálin, stb., Molotov - ettől megijedtem. Perszehogy a német uralom se lett volna jó. A németek meg nem tudták lemérni, hogy mit lehet még, és mit nem lehet már. Érdekes, mikor katona voltam - mert én katona is voltam - németekkel sokkal találkoztunk. És úgy beszélgettünk. Hát valamelyik tudott németül, hát... Érdekesek voltak, volt némelyik, aki teljesen elítélte Hitlert. Hogy az marhaság, hogy nem nyerhetjük meg a háborút. Evés közben 311 JANICS KÁLMÁN
